Magyarország - Szlovákia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2007-2013 Partnerséget ép ítünk Európai Unió
content top

Linder Bálint: A Cserehát

Miként él meg egy öttagú család hatvanötezer forintból? Miért megy el a befektető Afrikába? Épülhet-e biogázerőmű egy krónikusan forráshiányos borsodi kistelepülésen? A leszakadó térségekről szóló sorozatunk első darabjában egy csereháti önkormányzat és falu lakóinak túlélésért folytatott küzdelmét vizsgáltuk.

Miként él meg egy öttagú család hatvanötezer forintból? Miért megy el a befektető Afrikába? Épülhet-e biogázerőmű egy krónikusan forráshiányos borsodi kistelepülésen? A leszakadó térségekről szóló sorozatunk első darabjában egy csereháti önkormányzat és falu lakóinak túlélésért folytatott küzdelmét vizsgáltuk.

“Hiába írogatnak. Olyan itten a helyzet, hogy a Jóisten meg az unió pénze együtt se volna elég” – igazít el egy idős asszony a Bódva-völgyben kanyargó 27-es főút magyar-országi végpontjánál. A Cserehát brutális szegénysége, leszakadása közismert, egy friss helyzetértékelés mégis megdöbbentő képet ad a borsodi aprófalvas vidék problé-máiról. Az MTA Regionális Kutatások Központja által összefogott tanulmány száz oldalon keresztül taglalja az elmaradottság okait és tüneteit. A kirekesztő fejlesztéspo-litika, az elvándorlás, illetve népességcsere, a térségi és helyi jövedelemszerzési lehetőségek megszűnése, a közlekedési és információs elszigeteltség, a szolgáltatások hiánya, a környezeti erőforrások alulhasznosítottsága, a helyi közösségek összeomlása az eleve létező történelmi lemaradást erősítve zárja kalickába a Csereháton élőket.

Igaz, az utunkba eső Hídvégardó mintha mit sem tudna erről (a település igyekezetéről és annak korlátairól lásd keretes írásunkat): a patyolattiszta, rendezett község ideális bázis a környék felfedezésére. A dombtetőről nézve úti célunk, a 260 lakosú szomszédos Tornaszentjakab is hívogató látvány: két temploma alatt, a Bódvába tartó Sas-patak árka mentén hosszan elnyúlva őrzi hagyományos településszerkezetét, főutcájára több jel-legzetes, hosszú parasztház homlokzata néz. Az idegent errefelé a szokottnál is hosszabban mustrálják a mobilitásban erősen korlátozott emberek. Tömegközlekedéssel a közeli falusias kisvárosok, Szendrő és Edelény is kellemetlenül messze esnek, a borsodi megyeszékhelyre elvergődni félnapos kaland, a MÁV és a Volán járatai véletlenül sincsenek összehangolva. Autó alig akad, a települést keskeny, siralmas utak kapcsolják szomszédaihoz, benzinkút közel-távol nincsen. Az alapvető szolgáltatások is fokozatosan leépültek: gyógyszertár nincs, orvos nem jár, legfeljebb az ügyelet jön ki, a rendőrök Bódvaszilasról néznek át néha, az iskolát három évtizede zárták be, postát ne is keressünk. A tercier szektort a heti négyszer négy órát nyitva tartó áfész és két apró bolt testesíti meg, a falu egyetlen kirakatában két mosóporosdoboz közül egy szomorú szemű gipsz Madonna néz ránk. A nyáron erre vetődő néhány bakancsos, biciklis turista a szép riolit-tufa keresztet meg az Árpád-kori templomrészletet szokta szemügyre venni. Az itt lakók azonban inkább arra büszkék, hogy senki sem lépett be a téeszbe, de azt a történelmi pillanatot is szívesen emlegetik, amikor Grósz Károly a közeli vadászházból engedélyt kért az orosz pártvezetéstől a környéken fülön fogott keletnémetek kiengedésére. Akkor még nem volt gazos a falu környéke, és volt munka.

A térségi munkahelyek a kilencvenes években percek alatt szűntek meg: Rudabánya, Miskolc, Kazincbarcika az elsők között az innen bejárókat tette ki. Ma négyen ingáznak, a jellemzően alacsony szakképzettségű lakosság más falvakban sem tud a térségen kívül megkapaszkodni. Utazni ráadásul drága; a házra vevőt találni és a családot is vinni viszont szinte lehetetlen. Az 50-es években indult népességfogyás a rendszerváltással befejeződött, az elnéptelenedés “túlélőihez” részben roma bevándorló családok csatlakoztak: a sok idős ember mellett ma hatvan kiskorú is él itt. A romák mindenfelé lakják a települést, de a keveredés inkább földrajzi mint társadalmi, bár a közös szegénység viszonylagos békéjében legalább a célok hasonlók. A romák és “parasztok” (ahogy a magyarok itt magukat nevezik) közül sokan szeretnék gyermekeiket a városban taníttatni, és az se baj, ha az utódok vissza se jönnek.

Mára a saját erőből megélhetés esélye a nullára redukálódott: a környéken számottevő ipar sosem volt, a legfeljebb közepes minőségű, eróziós, meredek lejtőkön általános agrárválság közepette nem lehet vitézkedni, az állattenyésztés is kimúlt. Tornaszentjakabon egyedül a legnagyobb gazdálkodó 300 hektáros földje termel hasznot, a többiek kényszerpályán szántanak. Az egykor a falu legfőbb kincsét jelentő, nagy kiterjedésű erdőket ma a borsodi erdőgazdaság hasznosítja, amely néhány tízezer forintnyi helyi adó és egy félállású erdész foglalkoztatásáért cserébe leharcolt utakat hagy maga után. A falut az a pár száz hektár gazos, kihasználatlan föld is húzza, amit hiába szerettek volna átvenni a Nemzeti Földalaptól erdősítésre. Ám ha ég a határ, nekik kell oltatni.

A munkanélküliség elől sokan idő előtti vagy egészségi okból elrendelt nyugdíjazásba menekültek. Az idősekkel együtt százötvenen élnek nyugdíjból vagy nyugdíjszerű járadékból; van továbbá harmincegy regisztrált és húsz nem regisztrált munkanélküli. Alig pár ember marad tehát, akinek van munkahelye. Ennek ismeretében meglepő, hogy bár a közeli Krasznokvajdán telepített gyümölcsösbe a vállal-kozó hozná-vinné a munkásokat, mégsem nagyon megy oda senki. “Értse meg, ez nagyon nehéz munka, nem a fiamnak való. Nem is fizetnek annyit, hogy megérje odamenni” – magyarázza portája kerítésére könyökölve egy asszony. A segélyek, támogatások, alkalmi és közmunkák ingatag kombinációjába a második generáció kapaszkodik kétségbeesetten. “Nem akarnak dolgozni. Otthon ülnek, a portájukat se teszik rendbe, a kertet se művelik, képzelje, a zöldséget is úgy veszik!” – kesereg egy kaszálni induló idős ember. A hatórás, szezonális közhasznú foglalkoztatásban 36 ezer forintot lehet keresni, és az nem jut egyszerre mindenkinek: decembertől jó esetben hárman ragadhatnak lapátot, aztán a tavaszi faültetésnél, őszi vágásnál van munka bőven, de nyáron megint kevesebb. “A bérhez van pályázat és önerő, de anyagra, áramra, szállítási költségre alig van forrásunk. Nincs igazán szakmunkásunk se, az emberek pedig elszoktak a munkától: nem győzök lapátot, csákányt venni, úgy törik. A legnagyobb beruházás a patak partfalának megerősítése volt egy ötvenméteres szakaszon, a temetőt is szépen rendbe tettük” – jellemzi a közmunka hatásának határait a Tornaszentjakabra tíz éve visszaköltözött Simkó László polgármester.

Ilyen körülmények között az egy főre jutó átlagos bevétel nem haladja meg a harmincezer forintot, és ennyire is legfeljebb a nyugdíjasok számíthatnak. Hogy miként lehet ebből hó végéig boldogulni, ez nemcsak a kérdőívekkel járó szociológusok, de a polgármester számára is rejtély. A szomszédasszonyoknak felaprított fa télen 8-10 ezer forintnál többet nem hoz, más mellékes meg nincs nagyon. Horváth Ferenc a feleségével és három gyermekével kissé megroggyant, régi parasztházban él, amit az önkormányzat és egy kölcsön segítségével vett öt évvel ezelőtt, hétszázezer forintért. A 30 éves férfi az általános iskola után géplakatosnak tanult volna, de befejezni nem tudta, haza kellett jönnie segíteni. Segélyekkel, juttatásokkal együtt havonta negyvenhatezer forint érkezik a családi kasszába, ezt most két hónapig a közmunkával megkeresett pénz egészíti ki. “A rokonság, barátok küldik a ruhát, játékot, bútort, meg ami van. Nekem van csak ló a faluban, a krumplit, ha kell, kiszántom vele, na, ennyi maszek munkám van” – összegez a családfő. A legjobb esetben tehát 80 ezer forint is megvan a havi bevétel, amiből rögtön lejön havi tizenötezer törlesztés. “Ha csak segély van, akkor nagyon kemény szegénység van, ne akarja megtudni sose. Nincs praktika, húzódunk össze, ahogy tudunk. Élelmet hitelbe is vehetünk a boltban, tudják, hogy megadjuk. Kis konyhakert van, pár tyúk. Hús vasárnap van, de az se biztos, inkább főzünk babot. A gyerek kap valamit enni az iskolában, az önkormányzat hozza-viszi busszal őket, a ruha egyikről a másikra vándorol” – sorolja a fiatalasszony. A hajlék komfort nélküli, a víz az udvaron, a döngölt padlójú konyhából a legidősebb fiú tanulószobáján át a hálószobába jutunk; itt öten alszanak, egyedül ezt fűtik. ‘sztől tavaszig a tűzifa viszi a pénzt: a tátrai hideggel vetekedő téli éjszakákon a családfő reggelig két-három kosárral tesz a kis vaskályhára. A kopott bútorokon letakart színes tévé, DVD-lejátszó. “Spóroltunk rengeteget, amikor még nem volt törlesztés, részletre vettük. A gyerekek miatt muszáj volt, inkább a kajából csíptünk le – magyarázza karján egyéves kislányával az asszony. – Születésnapon egy süteményt csinálok, ajándék nincs, a karácsony az egy fa. Szórakozás? Nem megyünk sehova. Hídvégardón múltkor volt ünnepség, de pénz nélkül oda sem indul el az ember.”

Horváthék próbálják kézben tartani a kiadásokat, ami a faluban egyáltalán nem általános: az egész havi szűkölködés után a segélyek kifizetésekor a rongyos gyerekek egy hétig csokit, chipset, kólát tömhetnek magukba. A nyomor szorításában ennél sokkal jobban is meg lehet szédülni. A faluból színlelt szerződést szignálva már ketten adták el fejük felől saját házukat olyanoknak, akik a szocpol támogatásban fantáziát látva ingatlant kerestek. A papíron több millió, valójában néhány százezer forintot kasszírozó szerencsétlenek azt se tudják, kivel szerződtek, és csak remélhetik, hogy egy szép napon nem jelennek meg a házért. “Biztos nem a hitelesektől van? Azok jönnek ilyen kocsival” – kérdez vissza bizalmatlanul egy papucsban az italboltba siető középkorú asszony. Az ország legszegényebb vidékén nemritkán szabadúszó uzsorásokhoz folyamodnak, vagy a pénzpiacon létező legmagasabb költségű hiteleket veszik fel bejegyzett cégektől. A kamat ebben az esetben alacsony, de a teljes hiteldíjmutató több száz százalék; a helyiek csak azt látják, hogy valaki kekeckedés nélkül egy óra alatt markukba nyomja a pénzt. Így kerül a fagyasztóláda végül a duplájába, a nagylelkű partnerek pedig sosem restek házhoz jönni a részletekért.

Az egyik vegyesboltnak álcázott kimérést egy leszázalékolt bányász működteti. A falu száz felnőtt férfijából a becslések szerint elvonásra, gyógykezelésre húszan szorulnának, hatvanan jó ütemben haladnak erre, húszan még nem isznak, viszont egyre több nő lesz alkoholista; az utánpótlás folyamatos. A dombtetőn a felújítás alatt álló szociálisépület-együttesben a heti egy órában látogatható könyvtárszobából kisiskolások hozzák-viszik a kötelező olvasmányokat, fiatalasszonyok térnek haza romantikus regényekkel. Az akkurátusan lepusztított klubhelyiségben három üveges tekintetű kiskorú gyilkolja a monitoron az orkokat, a dühöngőnek nevezett teremben a tegnap este hangulatát elszórt kétdekás palackok, szolid hányásszag idézi. Az évtizedek óta roncsolódó faluközösség atomjaira hullik: tanító, pap, értelmiségi híján nincs, aki értelmes közösségi programokat szervezzen. “Idén a falunapot se tartották meg, a régi öregek nap-jának is annyi, augusztus húsz se volt, semmi közös ünneplés. A polgármester nem szervezi, az emberek meg maguktól nem csinálnak semmit” – panaszkodik egy asszony. A vasárnapi mise után itt is a gyerekek és a legidősebbek sétálnak le a templomból. “A tatarozására lehet még valahogy mozgósítani az embereket. Ez az utolsó közösségi kezdeményezések egyike” – állítja Béres Gyula hídvégardói tanár, lelkipásztori kisegítő.

A csődből a polgármester munkahelyteremtéssel próbált kilábalni, noha tudja, hogy kötődés vagy személyes ismeretség nélkül a vállalkozók itt még terepszemlét sem hajlandók tartani. Egy rendszeresen erre vadászó budapesti nyomdász vállalkozó néhány éve hoszszas mérlegelés után hajlandónak mutatkozott arra, hogy Tornaszentjakabról óriásplakátokkal lássa el a piacot. Aztán előbb a telephelynek kinézett ingatlan tulajdonjoga körüli bonyodalmak, majd egy elnyúló engedélyeztetési eljárás szegte a kedvét. (A polgármester nemsokára arról értesült, hogy az illető tiszteletbeli vadászügyi miniszter lett egy közép-afrikai államban, s a vonzóbb befektetési környezetbe nyomdagépeit is magával vitte.) A turisztikai honlapokon említett kézműves hagyományok már csak virtuálisan léteznek: a két helyi lakossal indított vállalkozás vezetője kevéssel a támogatás felvétele után lehúzta a rolót; a Sas-patakra alapozott jóléti víztározó tó ötletéből pedig természetvédelmi aggályok miatt nem lett semmi. A településvezető pár éve újabb kitörési pontot vélt felfedezni. Az uniós követelmények értelmében néhány éven belül áramtermelésünk 4 százalékát környezetkímélőbb módszerekkel kellene előállítanunk. Simkó László a cél érdekében a falu körüli jelentős gazos területet akarja munkára fogni, nyugati mintára biogázüzemet létesítve, ahol szerves anyagok (energiafű, kukorica, cukorcirok) elrohasztásából metángázt és áramot állítanának elő. A polgármester nyáron Ausztriában tanulmányozta a kérdést, ahol egy négyezer fős kisváros gáz- és villamosenergia-ellátását sikerült így megoldani; azt reméli, hogy a beruházás itt is jövedelmező lehet. Az áramot el lehet adni, a hulladék hőüvegházban hasznosítható, a gazdák az energianövényre átállva végre meg-állhatnának a lábukon, ráadásul manapság a megkötött szén-dioxid-mennyiség is árucikk. A meg-valósíthatósági tanulmány már készül, de máris akadályok tornyosulnak: 0,6 megawattnál kisebb teljesítményt produkáló erőművet nem érdemes létrehozni, s a helyi áramszolgáltató csak ennél kisebb volument akar átvenni, különben a hálózatot tovább kellene fejlesztenie. Az elképzelést a falu egyedül nyilván nem képes valóra váltani, a polgármester egy ideje befektetőt és üzemeltetőt keres és győzköd.

A falu pénzügyi helyzete egyre válságosabb. Jövőre például a költségek általános támogatása címén eddig folyósított négy és fél millió forint másfélre zsugorodik, holott a különbözetből két hónapig éltek. A beérkező központi támogatás elmegy helyi feladatokra, a különféle pályázatok nélkül az utóbbi tizenöt évben egy kapavágás sem történhetett volna: nem tudták volna bevezetni a vizet, nem épülhetett volna szociális bérlakás, nem lenne szennyvízhálózat, s a templom melletti szociális épület sem újulhatna meg. Most az internetet kísérlik meg pályázati forrásból legalább az önkormányzathoz bevezetni – ily módon is oldandó az elszigeteltséget -, de biztos lesznek olyan szülők is, akik inkább nem esznek, de a gyerekek miatt vállalják, hogy a házukat is bekössék a hálózatba.

A leszakadás

A késő feudalizmus és a polgári-tőkés átalakulás idején a Cserehát nem rendelkezett a kor által értékelt erőforrásokkal: nem volt a gyáripar kialakulásához szükséges munkaerő-koncentráció, sem ásványkincs. A hagyományos gabonatermesztésben utazó nagybirtokosok sem akartak váltani, termékeiket a felvidéki városok ugyanis korlátlanul vették fel. Egészen a vasúti szállítás feltételeinek megteremtéséig, illetve Trianonig: ekkor a Perkupától és Novajidránytól északra fekvő területek hagyományos piacukat és szolgáltató központjukat is elveszítették, és ez végképp leértékelte a térséget. Az elszigetelést a közlekedéspolitika fejezte be: a Cserehátnak csak a peremén vannak járatok, a tájat átszelő vasút soha nem épült; a területre innováció nem jutott el. A szocializmus a helyi adottságokhoz nem passzoló, uniformizált mezőgazdaságot erőltette tovább, miközben a 70-es évek területfejlesztési politikája itt is halálra ítélte az aprófalvakat. A rendszerváltás után az elmaradottságot konzerválja többek között a még mindig a méretgazdaságosságra koncentráló területirányítási rendszer, valamint a nem a helyi problémákra hangolt pályázati rendszer.

Helyi lehetőségek

A térség megmentésére a rendszerváltás előestéjén megalakult Csereháti Településszövetséget az MTA Regionális Kutatások Központjának észak-magyarországi irodája látja el munícióval. “A Cserehátnak az a felismerés adhat lökést, perspektívát, hogy a megőrzött természeti környezet, kulturális javak, az elszigeteltség, az egyediség a mai világban fokozatosan felértékelődnek. Ezek a falvak a nyugalomra vágyók lakóhelyei lehetnek, de ideális helyszínül szolgálhatnak piaci alapon működtetett szociális otthonok számára is. A térségben a biogazdálkodás és a turizmus fejlesztésére is adottak a természeti feltételek, ezeknek üzleti értelemben is lehet jövőjük” – vázolta a lehetséges kitörési pontokat G. Fekete Éva, a miskolci székhelyű iroda osztályvezetője. Kérdés, kik lennének a lehetséges fejlesztések szereplői. Az értelmiség rég távozott, a helyi fiatalok nem akarnak vállalkozni; a lakosság körében készített interjúk szerint mindenki alkalmazott szeretne lenni, a többség értékrendjétől messze állnak a fenti elképzelések. A polgármesterek jó részének nincs pénze, és még kevesebb az információja. Zárt világban élve nem látnak mintát, a külvilág számára értékes erőforrásaikat is nehezen veszik észre. Így válik tipikusan a legnagyobb fejlesztési ötletté az új ravatalozó vagy 50 méternyi járda. Visszatartó erő, hogy az önhibájukon kívül hátrányos helyzetű települések évi több millió forint létfontosságú kiegészítő támogatást kapnak, ami könnyen elveszhet, ha az iparűzési adóval növelt helyi büdzsé netán pozitív egyenleget mutat.

A térségben a munkaerő döntő hányadát pár éven belül a romák adják, amit a fejlesztési célkitűzéseknél is figyelembe kell venni. A Csereháton gyakorlatilag nincsenek támogatható vállalkozások, az infrastruktúra és a képzett munkaerő hiánya miatt pedig nem is jön ide senki. Egyedül talán a helyiekre alapozott közösségi-szociális nonprofit jellegű vállalkozásoknak lehet esélyük, ahol az önkormányzati, egyesületi tulajdonban lévő társaságok valamely helyi szükségletet lokális munkaerővel elégítenek ki. Ehhez persze tőke és más adózási szabályok kellenek, de a szűk keresztmetszet megint csak a humán erőforrás. Olyan képzett fiatalokat kell találni, akikben nagy a vállalkozó kedv. A gyönyörű, erdős dombvidéken, 13-14. századi templomok, régi kastélyok, pompás ikonosztázzal díszített görög katolikus templomok között a klasszikus falusi turizmust is külső segítséggel kell létrehozni. Az MTA osztályvezetője pár éve maga is megvásárolt egy házat, és átalakíttatta vendégházzá, így a követőkkel együtt mára egy 18 házból álló kvázi franchise-rendszerű hálózat született, melyhez az összehangolt térségi marketinget a településszövetség edelényi információs és szervezőirodája biztosítja. Bezzeg Hídvégardó

A Csereháton jellemzően ott történik valami, ahol a polgármester életének egy szakaszát a térségen kívül töltötte, miközben a fennmaradás esélye a település méretével is korrelációt mutat. A 750 lakosú Hídvégardó körjegyzőségi központ iskolával, óvodával, gyógyszertárral, mentőállomással, fogászattal, szociális foglalkoztatóval. Matusz Tamás polgármester a Pénzügyi és Számviteli Főiskolát Budapesten végezte el, idén már huszadik éve viszi a település ügyeit. A térségi környezetétől merőben elütő, szép és rendezett község az 1990-ben elindított falu-megújítási programjának és az ahhoz rendelt közhasznú foglalkoztatásnak köszönheti, hogy irigységgel vegyes elismeréssel emlegetik: a férfiak közül kora tavasztól késő őszig senki sincs munka nélkül. “Idén nyolcszor kaszáltunk. Ha az ember jó gazda módjára figyel, talál elfoglaltságot, a faluképen mindig van mit javítani. Én nem hagyom lezülleni az embereket, megyek utánuk, és közmunkát ajánlok nekik. Az ötletekhez óriási pénzek nem kellenek” – ismerteti receptjét a polgármester, aki így hozta rendbe a Gedeon-kastély parkját, a hosszú árokpartot és a római katolikus templom előtt található Millenniumi teret is. “Október 1-jétől a megyei munkaügyi központ nem tudta a forráslehetőségét lekötni” – utal arra, hogy a térség települései nem mindig látják meg a lehetőségeket. Bármilyen hatékonyan is élnek a pályázati lehetőségekkel, ez önmagában nem oldja meg a foglalkoztatást. A szezon végén képzéseket szerveznek, hogy az esetleges vállalkozásokat képzett munkaerővel tudják kecsegtetni, közben a telephelynek alkalmas ingatlanra odavezetik a vizet, utat építenek. A sütőüzem ma tíz embert dolgoztat, és a szlovák piacot célzó komplett új üzemegységet adnak nemsokára át, a fafeldolgozóban húsz hídvégardói készít raklapokat, a tejfeldolgozó nemsokára hat-nyolc embert köt le. A falu vállalkozó szellemére jellemző, hogy a megyében itt nyitották az első teleházat, de elsőként léptek be az 1992-ben indult szociális földprogramba is. Hídvégardón a romák sem csúsztak le, amit a helyiek az ötvenes években kiosztott telkeknek és egy sajátos integrációs módszernek, az úgynevezett komasági rendszernek tudnak be. Ekkortájt a munka reményében is több nem roma család mellé egy-egy cigány koma csatlakozott; a komák munkában, a ház körül, a földeken és az állattartásban segítették egymást, kalákában épültek az otthonok is. A társadalmi kooperációt kétségkívül előrelendítő kezdeményezés azonban lényegében a romák asszimilációjához vezetett. Hídvégardó sikereit a környékbeli települések viszont részben annak tudják be, hogy a választásokon mindig függetlenként induló polgármester az MSZP listáján a megyei közgyűlés tagja, ahonnan könnyebben szerez pénzeket. “Mondják, hogy azért jön ide a pénz, mert a pártkapcsolatokat használom. Pedig 1998 és 2002 között több pénz folyt ide, mint most” – szögezi le Matusz Tamás, aki elmondása szerint idén négy nap szabadság mellett reggeltől késő estig dolgozik, tervez, adminisztratív teendőin túl pedig kvázi műszaki ellenőrként is tevékenykedik, és a megyei kapcsolatok ápolása mellett pályázatírásra is jut ideje. A háromszor újraválasztott agilis polgármester újabban élete első magánvállalkozását indítja útjára, amiből szerinte a falu is profitál: ottjártunkkor éppen egy leendő turistaszállás homlokzatát javították. Minden erőfeszítés dacára a falu évente négy-hat fő veszít: az értelmiséget, a jól képzett szakembereket nem lehet itt tartani.

Cserehát-program

Az ENSZ és az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium (ICSSZEM) a Cserehát megsegítésére idén ősszel térségfejlesztési programot állított össze. Ez 2005 és 2007 között 470 millió forint értékben számos, a társadalmi és közösségi részvétel kiszélesítését, az esélyegyenlőség növelését, a helyi partnerség kiépítését és különféle szociális fejlesztéseket célzó projektet működtet. A kezdeményezést a területfejlesztési szakemberek szkepszissel figyelik, mivel szerintük a Cserehát problémái összetettségük okán csakis integrált módon, egyidejűleg kezelhetők. Nem lehet például a térségben munkahelyet teremteni, ha nem képeznek hozzá munkaerőt és nem építenek utakat – azaz kérdéses, meddig lehet eljutni egy alapvetően szociális-esélyegyenlőségi megközelítésű programmal, ha közben az elmaradottságot okozó többi területen nem avatkozunk be a rendszerbe. Ráadásul a pénz két év múlva elfogy. A mérhető elmozduláshoz nagyságrendekkel jelentősebb forrásra lenne szükség. A Csereháti Településszövetség és az MTA számításai szerint a legnagyobb problémablokkokra egyszerre ható felzárkóztatási minimálprogram a legóvatosabb becslések szerint is 12 milliárd forintot igényelne.

A tanulmány a Magyar Narancsban, az “Az úgy othagyott Magyarország” sorozatban jelent meg.

Forrás: Magyar Narancs