Magyarország - Szlovákia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2007-2013 Partnerséget ép ítünk Európai Unió
content top

Acsai N. Ferenc: A mátészalkai kistérség – A láthatatlan régió

A szatmári szilvát mindenki issza, a Túró Rudit mindenki eszi, hazájukat minden és mindenki messze elkerüli. Az ország északkeleti csücskében hat kistérség egyensúlyoz a szakadék szélén, élükön a mátészalkaival.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye délkeleti része, a régi Szatmár megye Magyarországon maradt nyugati vége a trianoni döntés után indult hanyatlásnak. A térség gazdasági és kulturális központjai – Szatmárnémeti, Nagykároly – a határon túlra kerültek, és a vidék árván maradt a Nyíregyháza-Debrecen síkból kiesve, mindkettőtől egyformán távol. Az 1920-as évektől Mátészalka előbb Szatmár, majd Szatmár, Ugocsa és Bereg közigazgatásilag egyelőre egyesített (k. e. e.) vármegye központja lett, hogy aztán előbb az 1940-es II. bécsi döntés (amikor újra Szatmárnémeti lett a vidék központja), majd a világháború pusztításai (zsidók deportálása, elvándorlás), végül a pártállam közigazgatási reformja szabjon gátat a nehezen indult fejlődésnek.

A központ

“A hatvanas évek legvégén kezdődött megint egy fejlesztés és az ipartelepítés. Népességvonzó szerepünk alakult ki, a nyolcvanas évek elején a lakosság száma meghaladta a 20 ezret” – kezdi Szabó István, Mátészalka október 3-án újraválasztott fideszes polgármestere. A központilag vezérelt ipartelepítés következményeként ott létesültek a főleg fővárosi központú cégek – Magyar Optikai Művek, Budapesti Finomkötöttáru Gyár, Mezőgép, Ipari Szerelvény- és Gépgyár, Szatmár Bútorgyár – leányvállalatai és velük a munkahelyek.

A jelenleg 17 és fél ezer lakosú Mátészalkán 5 ezer diák tanul, a város a régió egyik legnagyobb szakképzési integrációjának központja. A polgármester szerint a kötelező állami feladatok központi finanszírozása nem éri el a 40 százalékot, az évi 700 milliós adóbevételből közel 600 milliót ezek kiegészítésére fordítanak. “Ahelyett, hogy járda vagy út épülne, amit egyébként az emberek joggal elvárnak. Már annak is örülnénk, ha 2011-ben nem kapnánk kevesebbet, mint idén. Egy példa: egy első osztályos diákra 2006-ban 220 ezer forint volt a normatív támogatás, ennek ma az infláció miatt 280 ezer körül kéne lennie, ehhez képest 168 ezer forint. Ezek a számok kigazdálkodhatatlanok.”

Mátészalka lakossága átlagosan évi 900 fővel csökken (2002-2009 között 8 százalékkal), aminek csak ötöde a természetes fogyás, a többi a foglalkoztatási problémák miatti elvándorlás. “A továbbtanuló fiatalok nem jönnek vissza, és az egyébként is vékony középosztályhoz tartozó szülők sokszor követik a gyerekeket máshova” – mondja Szabó.

Az elmúlt hat évben 50 százalékkal nőtt a munkanélküliség; kistérségi szinten a foglalkoztatási ráta 40 százalékos. Pedig az egykori MOM privatizációja sikeres volt, és az idetelepült üveggyártás vagy a szalkai ipari parkban működő más vállalkozások, a bútoripar, a Túró Rudit is gyártó Friesland sok embernek adnak munkát. Amiként a határ közelségéből adódó nem legális pénzkereseti lehetőségek is: “Nagyon sokan kijárnak tankolni Ukrajnába, Romániába már nem, mert a benzinár közelíti a magyart. Lehet tudni, hogy vannak, akik erre alapozzák a megélhetésüket, mert más nincs. Adminisztratív eszközökkel próbálják ezt akadályozni, de a rendszer, ugye, mindig kitermeli a maga kiskapuit” – sorolja Szabó István.

A egykori fekete vonat hazájaként ismert kisvárosban feltűnően sok az eladó lakás és a kiadó üzlet.

Láp

Nagyecsed a kistérség második legnépesebb települése. Az órák óta zuhogó eső csaknem járhatatlanná tette az utat, ami nem csoda: az aszfaltútnak csak a harmada aszfalt.

A rendszerváltás előtt Nagyecseden volt a környék egyik legnagyobb termelőszövetkezete, ami az összeomlást követően 1995-ben indult újra magánvállalkozásként, az addig foglalkoztatott 1100 ember helyett százötvennel. Az orosz piac elvesztésével párhuzamosan a mezőgazdaság bedőlt, az itt termelt almát, paradicsomot, paprikát ugyanis elsősorban oda adták el. Kovács Lajos polgármester, egyben a kistérségi társulás elnöke, így emlékszik vissza:

“Annak, hogy kiküldtük az elvtársakat az országból, lettek negatív utóhatásai is, és ennek mi lettünk a kárvallottjai, akiknek a megélhetését jelentette az a piac. Máig nem állt talpra itt a mezőgazdaság. Több tízezer hektár almaültetvény, egyéb gyümölcsösök és zöldségesek, konzervgyár, amik erre épültek, mind tönkrementek. A nulláról kellett átstrukturálni a gazdaságot, és elindulni valamilyen úton, ami persze máig nem sikerült.” A térségben 25-30 százalékos a munkanélküliség – részben emiatt: akik kényszervállalkozóként kezdtek földműveléssel foglalkozni, azzal szembesültek, hogy nem tudják eladni a termékeiket.

Mint oly sok helyen, a legnagyobb foglalkoztató az önkormányzat, de mivel körzetközpont, itt működik a rendőrőrs, az okmányiroda és a szociális ellátórendszer helyi intézményei.

“A dolgozók egy része bejár Mátészalkára, a maradék segélyeken él, nagy az igény a közcélú foglalkoztatásra. Ez egy vitatott kérdés, és én magam is bizonytalan vagyok ennek a megítélésében, annak ellenére, hogy nagyon nagy létszámban foglalkoztatunk embereket ebben a programban, idén közel 400 főt. De a közfoglalkoztatottak által elvégzett munka hatékonysága messze elmarad egy vállalkozásban végzett munkáénál. Ennyi embert nem lehet bevinni az iparba. De hogy ne haljanak éhen, muszáj valamit csinálni” – mondja Kovács Lajos.

A kistérségi társulás elődje a 90-es évek végén már ugyancsak azzal a céllal jött létre, hogy olyan térségi fejlesztéseket próbáljon megvalósítani, amelyek az itteniek környezetét élhetőbbé teszik. Az akkor elnyert kisebb-nagyobb projektek érdemi változást azonban nem hoztak. A szennyvízhálózat például nem épült ki, Nagyecseden és a környező öt településen egyáltalán nincs ilyen csatorna.

A térség ráadásul kiesik az autópálya hatóköréből, a munkahelyteremtés elmaradását is ezzel magyarázzák. “Elszigeteltek vagyunk – fogalmaz a polgármester -, autóval sem lehet normálisan megközelíteni minket, és ezen a peremvidéken, a határ mellett semmi olyan nincs, ami vonzóvá tenné a helyet a befektetőknek. Gyakorlatilag várjuk a csodát. ‘szintén szólva mitől is jönne ide valaki, mit tudunk mi nyújtani, aminél ne tudna sokkal jobbat más?” A fiatalok közül csak az jön vissza, akinek munkát tudnak biztosítani. Pedig igyekeznek, több-kevesebb sikerrel próbálják kiaknázni az olyan turistacsalogató lehetőségeket, mint az Ecsedi-láp, a Holt-Szamos, a szatmári szilva vagy a régi templomok.

Ars poetica

Hodászon az első látványosság a vasútállomás, ahol az 1993-as Latcho Drom című francia kultfilm egyetlen magyarországi jelenete játszódik. A 20 évvel ezelőtti helyzethez képest két változás is történt: a megindító táncjelenetben látható pad már nincs meg, illetve az épületen lévő régi Hodász táblát elölről betakarták az újjal. A központba vezető úton egymást váltják a düledező kétszobás házikók és a Fejér megyei Sárkeresztúrról ismerős, többszintes, az indokoltnál sokkal több színű, kovácsoltvas kerítéssel és kőállatokkal védett haciendák. Utóbbiak lakóit mindenki ismeri, de senki nem beszél róluk, mondván, “nem illik”.

A cigánytelep mellett épült a Hodászi Görög Katolikus Cigány Egyházközség komplexuma. “A hodászi cigányság közösségkovácsoló ereje nagyon régi. Az 1940-es években érkezett ide Soja Miklós fiatal lelkész, aki lejött a cigánytelepre, és felismerte, hogy a Biblia és Isten szava nem csak a magyaroknak szól. Összefogtak a cigányok és az atya, és építettek egy vályogtemplomot. Aztán lett könyvtár, szorzótábla és így tovább; a cigány gyerekek révén bejöttek a szülők is később, és kialakult egy hitközösség. Innen indult el a ma is működő tanoda, a ma 40-50 éves cigány emberek itt nőttek fel mezítláb, ezen az udvaron” – mondja Rézműves Róbert, az egyházközség egyik vezetője, október 3. óta önkormányzati képviselő.

A kicsit több mint 3000 fős településen a történelmi egyházakon kívül jelentős a Hit Gyülekezetének közössége is, egyfajta ökumenikus központtá emelve Hodászt.

A cigány egyházközség a körülményekhez képest óriási eredményeket ért el: az itteni tanodából tovább tanuló gyerekek közül egyik sem hagyta ott a középiskolát vagy a szakiskolát, és a tizenegy főiskolásból is heten bent maradtak a rendszerben.

A gyerekek otthoni háttere problematikus, szüleik egyáltalán nem tudnak velük foglalkozni. “Azt mondtam a szülőknek, adjátok nekünk kölcsön a gyereket délutánra, és úgy megy haza innen, hogy kapott valamit, ha mást nem, azt, hogy közösségben volt. Nagyon sok cigány gyerekkel például olyan alapvető problémák vannak, hogy nem tudnak úgy étkezni, ahogy kell. Én magam sem tudtam, úgy tanítottak meg rá, hogyan kell elvágni a húst egy vendéglőben, hogy abba a részébe nyomom bele a villát, amit aztán majd a számba teszek.”

A frissen felújított általános iskola szomszédságában álló hivatalban az újraválasztott Nagy János polgármester fogad: “A helyi viszonyok nagyon-nagyon szegényesek. Nem látjuk a kiutat, hogy mit hogyan lehetne, a RÁT (rendelkezésre állási támogatás – A. N. F.) keretein belül próbálunk minden lehetőséget megragadni vagy munkaügyi, vagy állami programokban. De ez csak lokalizálása a tűznek, nem az eloltása. Akik dolgoznak, Mátészalkára, Nyírbátorba járnak. De amenynyire lehet, mindenki a saját környezetéből alkalmaz, és a bejárókat leépíti.” Idén februárban 480 munkanélkülit tartottak számon Hodászon, szeptemberben már 648-at.

1990 előtt természetesen itt is volt tsz, állami gazdaság, áfész, amik munkát adtak, de persze az emberek 80-90 százaléka földműveléssel foglalkozott.

“A rendszerváltás óta nem is ösztönözzük arra az embereket, hogy dolgozzanak. Ki merem mondani, hogy túl erős a szociális szféra. Vissza kell szorítani a szociális szférát, és kényszeríteni, hogy elvállalják 80-90 ezer forintért is a munkát. Azt tudjuk, hogy mennyiért lehet elmenni mondjuk a Sparba, Tescóba akár szakma nélkül is árufeltöltőnek, de ha minimálbért ajánlanak fel, nem fog elmenni, mert minimálbérért bejön közmunkára. A közmunkaprogram nem oldja meg, hogy ezek az emberek potenciális munkavállalók legyenek. 50 százalékuk nem akar teljesíteni, 30 százalékuk ímmel-ámmal, 20 százalék talán elmehetne a vállalkozói szférába, ha elmenne, mert a munka nem fog idejönni még hosszú ideig” – dohog a polgármester. Az önkormányzat mint fő munkáltató csak bizonyos helyekre tud felvenni embereket – iskolába, óvodába, az önkormányzati hivatalba.

A falu egyetlen közösségi tere, a kultúrház 1986-ban leégett; idén pénzt nyertek a felújítására. Új óvoda is épült ebben az évben, a régit (a telepen lévő ún. cigányóvodát) átadták a kisebbségi önkormányzatnak. A polgármester többet akar, hévvel hajtogatja: “Bele kell verni az emberek fejébe, hogy el kell menni dolgozni. Ha már 30 éves vagy, és nem dolgoztál egy fél évet sem, hogyan szedsz össze 40 év munkaviszonyt? A segélyekből nem lesz nyugdíj. Szeretnénk felvilágosítani mindenkit, összefogva a kisebbségi önkormányzattal, hogy ha bármilyen munka van, menjenek, és csinálják, ne azt nézzék, hogy nekik tanulni kellene. Elfogadom, tanuljanak, de azt mondom, a tanulás után dolgozni is kéne. Mindenütt képezni, képezni, képezni.”

Próbálkoznak

A mátészalkai kistérség 625 négyzetkilométerén 26 településen 66 ezer ember él. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében további öt kistérség – a baktalórántházai, a csengeri, a fehérgyarmati, a nyírbátori, a vásárosnaményi, összesen további 165 ezer ember – tartozik a 33 leghátrányosabb helyzetű közé.

A 2008-ban a Szatmári Többcélú Kistérségi Társulás által összeállított beruházások és programok listáját – összesen 3,502 milliárd forint értékben – a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség elfogadta. Előzetesen jóváhagyott 27 projektet, tervezési szakaszban van 7 projekt. A célok között szerepel a közoktatás és az egészségügyi alapellátás korszerűsítése, utak építése, városrehabilitációk, gazdaságfejlesztés.

A tanulmány a Magyar Narancsban, az “Az úgy othagyott Magyarország” sorozatban jelent meg.

Forrás: Magyar Narancs