Tátra-almanach, Szlovenszkói városképek, Pozsony, 1938, 215 o.

Városszociográfiák, különös tekintettel az 1918-38 közötti időszak változásaira.

Darkó István: Losonc. In: Tátra-almanach

Gömöry János: Eperjes. In: Tátra-almanach

Jócsik Lajos: Érsekújvár. In: Tátra-almanach

Szalatnay Rezső: Lőcse. In: Tátra-almanach

Sziklay Ferenc: Kassa. In: Tátra-almanach

Szvatkó Pál: Szlovenszkói városok. In: Tátra-almanach

Balogh Edgár: Galántai kistükör In: Szlovenszkói küldetés 1984

„A galántai járás kistükre” a Sarló pozsonyi csoportjának 1931-ben végzett szociográfiai kutatásáról szóló beszámoló.

Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (Jelentés a Garam mentéről), Pozsony, Madách, 1974, 231 o.

Regényes szociográfia az író szülőfalujáról, Hontfüzesgyarmatról, vallomás az egykori és fokozatosan átalakuló faluról. 

Zalabai Zsigmond: Hazahív a harangszó, Pozsony, Madách, 1985, 247 o.

Ipolypásztó népélete 1918–1945.

Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Pozsony, Madách, 1984, 267 o.

A szerző szülőfaluja, Ipolypásztó falutörténete 1918-ig.

Alapy Gyula: A csallóközi halászat története. Komárom, 1933, 166 p.

Új kiadás: Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 1994 (Csallóközi Kiskönyvtár), 259 p. Sajtó alá rendezte, a Név- és tárgymutatót írta: Koncsol László. Az előszót írta: Timaffy László.

Albertini Béla: A Sarló szociofotós vonulata, Pozsony, Madách, 1993, 142 o.

A szlovákiai magyar Sarló mozgalom szociofotós tevékenységének feldolgozása.

A tölgyerdőre épült város, Felföldi tájak, városok, Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1996, 211 o.

A kötet 27 esszét és útirajzot tartalmaz a felvidéki kistájakról és városokról.

Simándy Pál: Losonc. In: A tölgyerdőre épült város

Szalatnai Rezső: Utazás a Szepességen. In: A tölgyerdőre épült város

Vájlok Sándor: Mátyusföld. In: A tölgyerdőre épült város

Az éhség legendája, Csehszlovákiai magyar valóságirodalom a két világháború között, Pozsony, Madách Kiadó, 1975, 475 o.

Válogatás a két világháború közötti csehszlovákiai magyar dokumentumirodalom, szociográfia alkotásaiból.

Baláž, Anton: Hriešna Vydrica, Bratislava, 2007, 200 o.

„A bűnös Vödric“ – Pozsony hírhedt vigalmi negyedének története, szociográfiája és későbbi sorsának alakulása dokumentumok, elbeszélések alapján.

Baláž, Anton: Transporty nádeje, Slovenskí Židia na ceste do novej vlasti, Bratislava, 2010, 231 o.

„A remény szállítmányai“ – a szlovákiai zsidók kivándorlása Izraelbe 1948 után.

Balogh Edgár: Duna-völgyi párbeszéd. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1974, 611 p.

Cikkek, tanulmányok, dokumentumok 1929–1972. Válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta: Sándor László

CRISIS MANIA, Bratislava, Občianske združenie COL-ME, 2010, 102 o.

Egy 2009 ősze és 2010 tavasza között lezajlott workshop eredményei. Három szervezet, három országból (Budapest, Prága, Pozsony) feldolgozott egy témát: az un. gazdasági válságot és az azt körülvevő mániát.

Ez volt a Sarló, Tanulmányok, emlékezések, dokumentumok. Kossuth–Madách, Budapest–Bratislava, 1978.

Összeállította és a bevezetőt írta: Sándor László. A Sarló tevékenységére, társadalomkutató munkájára vonatkozó terjedelmes bibliográfiával.

Farkas István: Találkozás a régi várossal. Tátra, 1937. 6. szám, [172]–175. p.

Fehérváry István: Magyarok a nyelvhatáron. Rozsnyó, Sajó-Vidék [1937], 246, [2.] p.

Fukári Valéria: Haza, a mélyben. In uő: Visszatekintés. Válogatott cikkek, kritikák, vallomások, tanulmányok. Nap Kiadó, Dunaszerdahely 2010 (kaleidoszkóp könyvek 18.), 61–77. p.

Gál Sándor: Szociográfiák, Egybegyűjtött művei IV., Pozsony, AB-ART, 2004, 352 o.

A kötet a szerző 9 szociográfiai írását tartalmazza a szlovákiai magyarok életének különböző területeiről.

Horváth István: Szlovákok Nógrádban 1920–1938. In Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben. Osiris Kiadó–1956-os Intézet, Budapest 1995 (’56 – Az Osiris Kiadó és az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézetének sorozata), 222–235. p. 

Szerkesztő: Valuch Tibor. Munkatársak: Juhász György–Völgyesi Zoltán. A szerkesztésben közreműködött: Püski Levente.

Jilemnický, Peter: Garammenti krónika, Bratislava,1959, 288 o.

A szlovák szépirodalom klasszikus alkotása, egy Garam menti falu, Feketebalog regényes szociográfiája.

Jócsik Lajos: Egy városképhez. Tátra, 1938. 2. szám, [33]–37. p.; 3. szám, [79]–83. p.

Hradský, Juraj – Mallinerits, Jozef: Rusovce, Oroszvár-Karlburg, Bratislava, 2007, 256 o.

A Pozsony melletti Oroszvár község falutörténete, monográfiája.

Kisebbségi problémák. A lévai Járási Közművelődési Testület 1936–1937. évi előadássorozatából. Levice 1937.

Krammer Jenő: A szlovenszkói magyar serdülők lelkivilága. Szociálpszichológia tanulmány. Budapest 1935 (Nagy László Könyvtár 3.).

Mahnyik Andor: Csallóköz. Tanulmány a honismeret, az agrár- és a szociálpolitika köréből. Komárno-Komárom, szerző kiadása, 1935, 204 p.

Új kiadás: Pozsony, Kalligram 1993 (Csallóközi Kiskönyvtár), 223. p. Sajtó alá rendezte és szerkesztette: Koncsol László. A Függelék anyagát közli s az utószót írta Vadkerty Katalin.

Magyarok Csehszlovákiában 1918–1938. Szerkesztette: Borsody István. Az Ország Útja, Budapest [1938], 219 p.

Mónus Gyula–Szerényi Ferdinánd: Bene–Bena község jelene és múltja. (Szociografiai tanulmány.) Nyomatott a Kálvin nyomdában, Beregszász 1934, 71 p.

Ollík, Teodor: K tradíciam marxistického sociologického výskumu na Slovensku, In: Sociológia 8, 1976, č. 3

Tanulmány a marxista szociológiai kutatás hagyományairól, különös tekintettel a szociográfia szerepére.

Peéry Rezső: A végzet bábjátéka, avagy Peremmagyarok az idő sodrában. Kalligram, Pozsony 1993 (Peéry Rezső válogatott művei [1.]).

Válogatta, közzéteszi, a szöveget gondozta, továbbá az utószót, a jegyzeteket és a névmagyarázatokat írta: Filep Tamás Gusztáv és Tóth László.

Gróf Révay József: Kisnemesek Tajnán. Adatok egy felvidéki falu és egy társadalmi réteg történeti monográfiájához. In uő: Mások megértéséről. Esszék, tanulmányok. – Kisnemesek Tajnán. Adatok egy felvidéki falu és egy társadalmi réteg történeti monográfiájához.  Ister, Budapest 1999, 153–289.

Válogatta: Filep Tamás Gusztáv. A bevezető tanulmányt írta: Perecz László. A jegyzeteket összeállította: Filep Tamás Gusztáv és Szent-Miklóssy Andrea. Első kiadása: Mefhosz kiadása. [Budapest] 1942, 177 p.

Salner, Peter: Taká bola Bratislava, Bratislava, 1991

„Ilyen volt Pozsony“ – a város történetének sokrétű leírása az elmúlt száz évben.

Satinský, Július: Polstoročie s Bratislavou, Z mojich denníkov, Bratislava, 2002, 118 o.

„Fél évszázad Pozsonnyal“ – Július Satinský múltidéző visszaemlékezései a városról 1946 és 1989 között írt naplói alapján.

Sellyei József: Nádas házak, Válogatás a szerző műveiből, Pozsony, 1957, 482 o.

Szépirodalmi munkái mellett a kötet tartalmazza a szerző szociográfiai tanulmányait, riportjait, valamint a néphagyomány gyűjtésével kapcsolatos írásait.

Szalatnai Rezső: Van menekvés. Slov. Grafia, Bratislava–Pozsony, 1932.

Sztáray Antal: A keleti végekről. Toldy-kör, Bratislava–Pozsony 1943 (Szlovákiai magyar füzetek), 20 p.

Szvatkó Pál: A változás élménye. Válogatott írások. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 1994, 340 p.

Válogatta, szerkesztette, a szöveget gondozta, jegyzetekkel ellátta, valamint a bevezető tanulmányt írta: Filep Tamás Gusztáv és G. Kovács László.

Tarabíková, Zuzana: Štefánkove základy sociografie Slovenska, In: Acta Culturologica XII, Bratislava, 2004

Szociológiai tanulmány Anton Štefánek munkásságáról.

Tennivalóink a falunk. Jarnó József és Szerényi Ferdinánd előadásai. Magyar Munkaközösség 1932, Virradat Könyvnyomda, Komárno, 32. p.

Vagyunk és leszünk. A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza 1918–1945. Összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta Fazekas József. Kalligram, Pozsony 1993, 300 p.

E drótos odisszea érdemes a történészek, néprajzosok, szociológusok figyelmére, hiszen nem egy szempontból kínálkozik mintául olyan jelenségek tanulmányozására, melyeket ez a vidék megélt, a lakosság természetes összetételének felbomlásától a jólét hirtelen megszűnéséig, majd az ezt követő gyors változás óta megállapodott életstílus alakulásáig és annak minden következményeiig. Ezekkel a szavakkal üdvözli a szerző Vladimír Ferko könyvének utószavában a mű magyarországi megjelenését.

Könyve korszakalkotó a szlovák szociográfiában, elsőként dolgozta fel teljes egészében a drótosmesterség történetét.

Az égbe nyúló Javorníky kopár völgyeiben és sebes folyású Kiszuca kietlen vidékén a fiúgyermekeket születésük órájában kenyérvető lapátra tették és kidugták az ablakon e szavakkal: világgá, fiam, világgá. Az ittenieknek világgá kellett menniük, hogy megkeressék kenyerüket. Drótosnak kellett állniuk, mert szűkebb szülőhazájuk nem tartotta el őket. A szlovákság kényszerű odisszeájának történetét írta meg Vladimír Ferko, aki maga is régi drótos dinasztia sarja, így a beavatott hitelével vallhat földijeiről, elődeiről. Könyve, melyben korabeli dokumentumok, visszaemlékezések, még élő szemtanúk elbeszélései, szépirodalmi szemelvények váltogatják egymást ipar- és művelődéstörténeti értekezés, etnográfiai és szociográfiai tanulmány, a szó igazi értelmében vett tudományos igényű és mégis olvasmányos tényirodalom.

Vladimir Ferko, a tapasztalt prózaíró és újságíró egy jellegzetesen szlovák témát dolgozott fel – a drótosok történetét. Azoknak az embereknek a történetét, akik bátran vágtak neki a nagyvilágnak oldalukon egy köteg dróttal mindenféle nyelvismeret nélkül. Ők voltak azok, akik a legmesszebbre jutottak a nagyvilágban, bejárták az összes lakott földrészt, hogy évekkel később hazatérve szülőfalujukban kamatoztathassák a világban szerzett tapasztalataikat és tájékoztassák az otthoniakat a világ dolgairól. Európa néhány országában az a leegyszerűsített kép alakult ki a szlovák drótosokról, hogy ők csak amolyan vándorló szerzetek, részben iparosok, részben koldusok. Azt sokkal kevesebben tudják, hogy létezett egy másik rétegük is, akik külföldön megtelepülve valóságos kis drótos műhelyeket, később valódi gyárakat hoztak létre, és akik időnként még pénzveréssel is foglalkoztak. Műhelyeket tartottak fenn Lengyelországban, Németországban, Svájcban, az Osztrák–Magyar Monarchiában és még Amerikában és Ausztráliában is, bizonyos feljegyzések szerint még a Tűzföldre is eljutottak.

Ferko könyve minden egyes fejezete betekintést nyújt a drótosok ma már gyakorlatilag kihalt mesterségébe és világába. Külön fejezeteket szentel a drótos családok egyedülálló életstílusának, a legkisebb drótosok születésének és az ahhoz kapcsolódó babonáknak és népi hiedelmeknek. Könyvében leírja a mesterség kialakulásának történetét, amit ő a tizenhetedik századra tesz majd a végén a huszadik századi hanyatlást és a gyakorlati mesterség iparművészetté való átalakulását.

Monográfiája elején felsorolja a drótosok által gyártott tömkelegét, pl. a kulcstartót, fazékalátétet, kolbásztöltőt, különböző tölcséreket, tejmérőt, pipaszurkálót, egérfogót, tárolóedényeket és más olyan használati tárgyakat amiket a 19. században még nem ipari módon állítottak elő. Ebben a fejezetben említi az egyes mesterműveket is amiket a drótosmesterek az uralkodók számára készítettek, mint pl. azokat akik a cári palota tetejének bádogozását és díszítését vállalták, vagy azokat akik a csecsemő II. József számára ezüstdrótból bölcsőt készítettek.

Négy fejezetben állít emléket a drótosok külföldi vándorútjainak ahonnan gyakran csak húsz év elteltével tértek vissza, néhányan hihetetlenül gazdagon, de a legtöbben ugyanolyan szegényen mint ahogy annak idején elhagyták falujukat. Ezekben a fejezetekben említi a fiatal drótosinasokat és azok gyakran nehéz életét a külföldön megtelepedett drótosműhelyek tulajdonosainál, az ún. drótosgazdáknál. A legismertebb mesterek, mint például Imrich Dotčár, Alojz Kurucár, Štefan Hunčík, Pavel Ferdinand Ježišík, Jozef Holánik Bakeľ és Alexander Hozák is mint drótosinasok kezdték pályafutásukat még tíz éves koruk betöltése előtt.

 Fontosnak tartotta, hogy egy fejezetet szenteljen a drótosok alkoholhoz való viszonyulásának is valamint a józansági esküknek és egyleteknek. A drótosok mielőtt hosszabb vándorlásra indultak ünnepélyes fogadalmat tettek a templomban, hogy nem nyúlnak a pohárhoz, illetve bizonyos esetekben megállapították azt  a mennyiséget amit naponta elfogyaszthatnak.

 A szerző nagy figyelmet szánt a legendás régi mestereknek, velük egy-egy fejezetben foglalkozik, ezek általában még élő emberek visszaemlékezései alapján készültek. Ezek a visszaemlékezések gyakran népmesei motívumokat és túlzásokat is tartalmaznak. Ilyen például egy Bécsben élő drótos esete akit a legenda szerint I. Ferenc József kínált szivarral, mert hasonlóan viselte a szakállát.

 Foglalkozik a drótos alakjával a képzőművészetben és az irodalomban, a magyar kiadásban megjelent Szappanos Balázs rövidke tanulmánya, amelyben a magyar szépirodalomban felbukkanó drótos alakjával foglalkozik.

 A kötetet közel száz színes és fekete-fehér kép illusztrálja, ezek főleg a régi mestereket és a drótosok által készített tárgyakat ábrázolják.

A magyar kiadás 1985-ben jelent meg Vladimír Ferko: Svetom, moje, svetom című monográfiájának második kibővített kiadásának alapján fordította Nagy Judit.

A monográfia szerkezete és a könyv tartalomjegyzéke:

Világgá, kincsem, világgá
Egy kizárólag szlovák mesterség
Amikor a drótos messzi földnek nekivágott
A dzsarek
Drótosáruk
A drótosok és az alkohol
Milyenek voltak?
Drótoshitvesek
Házalók – vándormadarak
Drótosok Oroszországban
Drótosok Amerikában
Drótosok az Alföldön
Drótosok Csehországban
Szepességi drótosok
Jövedelem és kizsákmányolás
A drótosok nemzeti, társadalmi és osztályöntudata
Imrich Dotčár – a világosság ura
Alojz Kurucár – a titkos cári tanácsos?
Štefan Hunčík – a drótoskirály
Pavel Ferdinand Ježišík
Jozef Holánik Bakeľ – a drót művésze
Alexander Hozák – a forradalom tanúja
R. K. története
A hanyatlás korszaka
A Svetom szövetkezet
Drótosok a művészetben
A drótos alakja a magyar irodalomban
Akik folytatják
Visszatérések
Utószó

 Szerző: Végh László

A szlovák történettudomány, művészettörténet és szociográfia az utóbbi időben kezdi felfedezni a Csehszlovákiát megelőző múltat. A történeti Magyarországra több generáción keresztül mint valami avítt és elítélendő történeti képződményre tekintettek, amely méltán került a történelem szemétdombjára. A két világháború között a magyar szupremációt ellenségesen értékelték, a második világháború után ehhez már az osztályellentétek is társultak. Szlovákia önállósodásának az időszaka úgyszintén nem kedvezett az (osztrák)–magyar múlt érzelemmentes feldolgozásának, erre az idő csak az ezredforduló táján érkezett el. De a kommunizmus időszaka alatt még az első Csehszlovákia kultúrtörténete is évtizedeken át tabu volt.

Viera Obuchová és Marta Janovčíková könyve egy tudományos igényességgel elkészített reprezentatív kiadvány, amely első sorban kortárs fényképekkel és rajzokkal kívánja bemutatni a századfordulón és a két világháború között élt pozsonyiak életének talán legfontosabb részét, lakhelyüket. Mindkét szerző elismert szakember, akinek már több publikációja jelent meg a témában. Viera Obucová történész a Pozsonyi Szlovák Műemlékvédelmi Hivatalban, Marta Janovčíková pedig a Pozsonyi Városi Múzeum alkalmazottja. A könyv reprezentatív lakóépületek, és azok belső berendezésének a bemutatásán keresztül kísérli meg rekonstruálni az adott korszak és társadalmi réteg mindennapi életét. A munka katalógus formában sorolja a fel a két időszak építészeti emlékeit, mégpedig az 1870-es évektől kezdve az első világháború végéig 55-öt, az első csehszlovák köztársaság fennállásának az idejéből és egy lakótelep erejéig az 50-es évekig elhúzódó korszakából további 58-at. A könyv az utóbbi években folyamatosan gyarapodó Bratislava-Pressburg sorozatnak (szlov. Edícia Bratislava-Pressburg) a része, amely két nyelven ad ki korábban és újonnan készült kiadványokat Pozsony múltjából.

Ahogy az időskálán haladunk napjaink felé, úgy változnak a bemutatott épületek. Az elsők valamikor az 1870-es években készültek el, és szinte minden esetben nemesi villák, paloták voltak. Általában minden egyes ingatlan esetében megismerjük annak mai sorsát, és ha fennmaradt, láthatjuk mai állapotát. Az első időszak épületei jelentős számban Ignác Feigler és Alexander Feigler nevéhez köthetők. Az első rész bemutatott ingatlanai közül azért dominálnak az ilyen épületek, mivel egyrészt komoly értéket képviseltek, így jobban megőrződtek a mának, de azért is, mert akkor lényegesen kevesebb munkásotthon és bérház épült. Ezek mai szemmel elfogadhatatlan komfortfokozatú tömeglakások aztán sokkal nagyobb mértékben estek áldozatul a városrendezésnek. Persze arra is van példa, hogy egy patinás háznak legyen méltatlan a jelenje (Könyöki-féle ház, Pisztory palota). Munkáskolóniák a 19. század 80-as éveitől kezdtek kinőni a földből, és egy kicsivel később a polgárok számára készült bérlakások is követték őket. A paloták címszavainak leírása egyébként általában hosszabbak is, mint a bérházakéi. A híresebb és még ma is álló bemutatott nemesi házak között meg lehet említeni a Mirbach palotatát, a Palugyay palotát vagy a Pálffy palotát. A lakóépületek között máig legismertebbek talán a mai Štúr utcán (korábban Baross utca) található bérházak. A munkáskolóniák közül több átélte mindkét világégést, és a 70–80-as években bontották le őket (a Dinamit-művek telepe, Hubert-telep).

Pozsony igazi átalakulása 1919-től indult meg. Ekkor még magának a városnak a nevét is lecserélték, majd csakhamar ehhez társult külső képének a gyors változása is. A betelepülő hivatalnokréteg számára lendületes bérházépítés indult. Ennek következtében nem csak a külső utcák, hanem még a belváros karaktere is megváltozott. Ezekből az épületekből máig sok megtalálható, és továbbra is alakítják Pozsony jelenlegi arculatát. Közülük több még a mai lakosok számára is saját név szerint ismert, mint például az Avión az Amerikai téren (eredetileg Družstevný dom Walterskirchen – Walterskirchen Szövetkezeti Ház). Sok ma is álló bérházat az utcanév és a házszám alapján szokás beazonosítani, immáron szlovák nyelvű névalak alapján (Mýtna utcai, Vazov utcai stb.). Ebből az időszakból a szerzők már nem csak egy-egy épületet mutatnak be, hanem különálló épületeket is, ha azoknak azonos a tervezőjük vagy a kivitelezőjük. Ennek a korszaknak az ismertebb mérnökei  Szőnyi Endre, Emil Belluš vagy Jindřich Merganc voltak. A munkába bekerültek lakótelepek, munkáskolóniák, mint a Westend, Emmyháza és Auliesel, de ma már nem létező városnegyedek is, úgymint a Zuckermandl és a Vödric, amelyek a vár alatt, a Duna mellett terültek el, és persze szintén lebontott épületek (a marhavásártéri – ma Trnavské mýto – ideiglenes barakok). Végül példák láthatók ma már teljesen átalakult, akár még a névváltoztatáson is átesett negyedekről, mint Dornkappeln (Mexikó, Cukortelep), amely ma Trnávka néven Pozsony egyik része. Érdekes, hogy vannak olyan belső terek (Partizán utcai lakások, 30-as évek), melyek a képek tanúsága szerint még ma is elfogadható kényelmet és komfortot biztosítottak.

A katalógus minden egyes esetben leírja a lakás vagy a ház belső felosztását, milyen jellegű helyiségek találhatók egy-egy ingatlanban. Sokszor ezek kortárs magyar és német nevét is megismerhetjük. A szerzők gyakran pontos méretarányokat is megadnak. A csatolt fényképeken keresztül még a tipikus berendezést is megismerhetjük. Egy-egy lakásról akár több fénykép is látható. Ezeken a képeken nem csupán bútorok láthatók, hanem esetenként a házak tulajdonosai és a családjuk. A régi lakosok ruházatát, tevékenységét és arcát látva még jobban meg lehet ismerni az időben nem annyira távoli, de sokáig az elfelejtésre ítélt múltat. Mindezek mellet az illusztrációk között szerepel még néhány reklám, amelyek segítségével sikerült igazán plasztikusan lefesteni az adott kort.

A tájékozódást segíti, hogy a két rész előtt a térképen is bejelöli, hol helyezkedtek el a leírt ingatlanok. Ez egyes címszavakban általában szintén megtudjuk, mi volt az utca korábbi neve. Noha a rendszerváltozás után sok visszakapta régi nevét, talán mégis mellékelni lehetett volna egy utcajegyzéket.

A szerzők a történelmi magyar nevek helyesírásánál megtartották az eredeti változatot a mai érvényes Szlovák Helyesírási Szabályzattal szemben, amely szerint például a Palugyay családnév írásmódja a Palucký lenne. Megjegyezzük, hogy a palotán, amely ma a külügyminisztérium tulajdonát képezi, a „Palugyay” alak szerepel. Másrészről viszont a Monarchia korának leírásakor, egy kivételtől eltekintve, a város nevének a megnevezése mindig a mai Bratislava alakban fordul elő. Mindezek mellett a könyv nemzeti szempontból teljesen korrekt, magyar és német szakszavak a történeti hűségnek és a tudományos  

A könyv szerkezete, tartalomjegyzék:

1. Pozsonyi lakásviszonyok a 19. és 20. század fordulóján. Objektumok a 19. század 70-es éveitől 1918-ig. Összesen 55 objektum leírása

2. A lakáskérdés megoldása Pozsonyban a Csehszlovák Köztársaság megalakulása után (1919–1945). Összesen 113 objektum leírása.

A könyvet gazdagon illusztrálják a pozsonyi levéltárak, galériák és múzeumok gyűjteményeiből származó, valamint a szerzők által készített fényképek.

Szerző: Végh László

Július Satinský a neves szlovák színész és író ebben a könyvében sajátos humorával írja le annak az utcának a történetét ahol egész életét élte.

A pozsonyi Duna utca szinte az egyetlen pozsonyi utca, amin nem fogtak az évszázadok és a rendszerek névváltoztatási szokásai és nyolcszáz éve ugyanúgy nevezik. Mindig Pozsony legrégebbi utcái közé tartozott és számos híres embert – írókat, politikusokat, tudósokat és sportolókat adott a városnak és az országnak. Az utca mai arculatát inkább a 19. század második felében épült házak jellemzik, bár a szocializmus éveiben számos oda nem illő épületet építettek ide, megtörve ezzel régi egységes arculatát.

Satinský könyve mintegy ötven kis elbeszélést tartalmaz, legtöbbjük közvetlenül a Duna utcával és az ott élő emberekkel, szokásaikkal foglalkozik. A szerző eredeti célja az volt, hogy emléket állítson gyermekkora helyszínének és azoknak az embereknek, akikkel, és akik között felnőtt, így bontakozik ki egy városrész életének és történetének két évtizede.

 A huszadik század negyvenes – ötvenes éveit mutatja be visszaemlékezve gyerekkorára és azokra az emberekre, akik között felnőtt. A kötet szinte minden oldalára jutott egy-egy fekete-fehér illusztráció, részben régi képeslapok, részben fényképek a szerző saját gyűjteményéből. A könyv a PT kiadó gondozásában jelent meg a Bratislava–Pressburg sorozat ötödik kiadványaként 2002-ben, 2012-ben újra kiadták.

A könyvben nyomon követhető a németek és a magyarok nagy részének menekülése a háború elől, illetve az itt maradók elűzése a háború után, a szerző saját tapasztalataiból merített, hiszen neki is voltak német és magyar nemzetiségű rokonai, akikről gyakran említést tesz elbeszéléseiben.

Visszaemlékezéseiben felidézi a kor hangulatát és gyermekkora perspektíváján keresztül mutatja be az akkori társadalmi viszonyokat, az az óta már megszűnt épületeket és intézményeket, mint pl. az utcájukban található közös gőzfürdőt vagy a régi kisállomás épületét.

 A történetekben felbukkannak azok az egykor az utca részét képező vándorárusok és mesterek, mint pl. a drótos, a tejes, a vándor ablakos vagy a bolgárkertész, akik mára már teljesen eltűntek.

A bolgárkertészek – egykor népes bolgár kisebbség élt Pozsonyban – különösen a szívéhez nőttek és több elbeszélésében visszatérő szereplő a bolgárkertész és a piaci kofa, aki már korán reggel felverte az utca csendjét hangos „paradajkata, paprikata“ (paradicsomot, paprikát) kiáltozásával, jelezve az alkalmi árusítás kezdetét. Ezek az alkalmi piacok gyakran a kapualjakban vagy a bérházak udvaraiban vertek tanyát egy rövid időre.

Néhány novellát a kor társadalmi eseményeinek szentel, ilyenek pl. a szüreti mulatságok, bálok, tanévnyitók és a munkásőrség felvonulása. Humoros kis történetekben meséli el az itt megesett dolgokat és az akkori szokásokat. Megemlékezik a kor társadalmának gyülekezési helyeiről – a kocsmákról, megemlítve, hogy a kommunista hatalomátvétel előtt minden kocsma politikailag és világnézetileg elkülönült és az emberek is a politikai meggyőződésük alapján látogatták ezeket az intézményeket. A kocsma volt a kor fóruma, a Duna utcán több ilyen vendéglő is működött, leírja az ezekben zajló életet, a tulajdonosváltásokat, átalakulásukat és gyakran a megszűnésüket is.

A könyv címe ugyan arra utal, hogy Satinský csak a Duna utcával  foglalkozik de ez nem mindig igaz, gyakran elkalandozik a város más részeire is, mint pl. amikor az egyik elbeszélésben a híres pozsonyi gőzhajót a Propellert emlegeti, amely kompként közlekedett Ligetfalu és az Óváros között, vagy azokat az időket amikor még Pozsonyban több helyközi vasúti megálló is létezett és a belvárosi vasúti közlekedés gyorsabb volt  mint a villamos. A villamosokról szóló novellában megemlíti, hogy egykor Pozsonyból egészen Bécsig jártak a villamosok és a kaluzok köztiszteletnek örvendtek. Sok novellájában visszatérő motívum a városi közlekedés és az azt lebonyolító lovak, autók, buszok, villamosok és emberek. Leírja, hogy fél évszázaddal ezelőtt még teljesen megszokottak voltak a lovas fogatok és a villamos is csak három vonalon közlekedett.

Elbeszéléseket szentel a nagy egyházi és világi ünnepeknek, melyek leírásával érzékelteti a városi népszokások néhány évtized alatti változásait. Erre jó példa a húsvéti locsolkodás, mert míg kisgyermekkorában még falusi módra hideg vízzel jártak locsolkodni két évtized elteltével már kölnivizet használtak.

Gyakran emlegeti a kor higiéniai viszonyait, a legtöbb családban, fürdőszoba híján hetente egyszer fürödtek, általában a nyilvános fürdőben vagy ritkább esetben vasárnaponként a konyha közepén egy dézsában, később a már erre a célra árusított bádogkádakban.

Megemlíti a kor öltözködési szokásait és a korabeli gyermekdivatot is, megemlítve, hogy még a korai ötvenes években is nagy különbség volt a polgár és a munkáscsaládok gyerekeinek viselete között, míg előbbiek ünnepnapokon a hagyományos ún. matrózruhát hordták addig a munkáscsaládok gyerekeinek viselete a felnőttek ruházatát másolta kicsiben.

Említést tesz a közeli utcákról is, amelyek szomszédosak voltak a Duna utcával vagy csak a gyerekkori kalandjai során vetődött ezekbe. Ezekben a novellákban gyakran érződik Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényének hatása, nem véletlenül adott hasonló címet  kötetének is (Duna utcai fiúk), gyakori a rivális bandák közötti harcok humoros leírása és az átélt kalandok viccesen komolynak szánt leírása.

Satinský könyve szórakoztató módon mutatja be egy kor és egy talán már letűnt életmód és egy városrész életét és közben pontos szociográfiai leírást ad az akkoriban élt emberekről.

Szerző: Végh László

Pozsony fejlődésében az igazi ugrást az impériumváltás jelentette. Habár a város Magyarország legjelentősebb települései közé tartozott, sőt, több száz éven keresztül fővárosi ranggal is büszkélkedett, jelentős múltja és országos jelentősége ellenére is csak regionális gazdasági szerepet töltött be. A nagyvárosiasodás felé vivő út fontos állomása volt a lakosság számszerű bővülése. 1919 után többezres cseh és szlovák nyelvű hivatalnokréteg érkezett a városba. Az államalkotó „csehszlovák” nemzet további betelepülői aztán nagyon gyorsan nemzeti kulturális központtá alakították Pozsonyt. A későbbiekben a szolid, de folyamatosan bővülő ipari háttérnek köszönhetően egyre több szegény sorsú is szerencsét próbált a városban. Jelentős részük Pozsony vonzáskörzetéből érkezett, így közöttük nagyszámú magyar is volt. Ezek ez emberek a munkások különböző rétegét alakították ki.

Pozsony spontán növekedését a századforduló idején első sorban szociális kérdésnek tekintették. A gyarapodó munkásság helyzetén szükséglakások építésével kívánták javítani, kevés sikerrel. A nyomor enyhítése a csehszlovák vezetés idején is célkitűzés maradt. A betelepülők külvárosokat hoztak létre. Ezek első sorban Pozsony keleti, a Kisalföldre néző felén alakultak ki. A nevezetesebb kolóniák többek között a Téglamező, Westend, Dornkappel, Masaryk-telep és a Zabos nevet viselték. Ezek települések esetenként már több száz éves múltra tekintettek vissza, de lakosságuk számának a megugrása a 20. század 20-as éveiben kezdődött meg.

Iľja Jozef Marko (1907–1980) trencsénteplici születésű szlovák újságíró, költő és szövegíró munkásságára a szociológiai nézőpont jellemző. Dornkappel: Három nyelv elővárosa című könyvében egy pozsonyi elővárost mutat be. Szociográfiai indíttatású írások ritkák a szlovák irodalomban, Ilja J. Marko könyve ezen kivételek közé tartozik. Munkáját saját készítésű fényképek színesítik. A megírásakor három nyelvű szakirodalomra támaszkodott.

Marko könyvét in medias res kezdi. Dornkappel történetének kurta leírása után már a telep épüléséről és bővüléséről ír a 20-as évek közepéről. A lakosok által felhúzott ingatlanokhoz az anyagot nem egyszer eltulajdonították. Noha az építkezésekre alig volt anyagi forrás, az előváros lakossága a 30-as évek közepére egy évtized alatt több mint megnégyszereződött, és 1936-ra elérte a 6000 főt. A második fejezetben megtudjuk, hogy ezek a betelepülők leginkább honnan érkeztek: falusi ”bugrisok” voltak, illetve „elit” mesteremberek. Belőlük állt össze az önsegélyző Egyesület. Ennek az Egyesületnek is aztán meg kellett küzdenie a többi párttal, szervezettel, de még inkább a belső konfliktusokkal.

Dornkappelből a városközpontba 2 koronás autóbuszjeggyel lehet eljutni. A település lakossága általában szegény, de a különbségek azért jelentősek. Vannak lakások, melyek felhúzása 5000, 18 000, de akár 50 000 koronába is kerültek. Egy lakásra átlagban több mint hat személy jut. A legkisebb lakások csupán 12 légköbméteresek. Sokaknak nagy gondot jelent a lakbér kifizetése. Szintén nagy számban élnek a szegényházban. Ott az élet lehangoló, betegségekkel és vitákkal terhes. Probléma a tiszta víz, de sokszor még a tiszta levegő is. Ezt a gondot csak a városi kutak telepítése enyhíti. Akadnak azért olyanok is, akik be tudták vezetni a vizet, a lakosság alig több mint 9%-a. Az utcák sok helyen szennyesek. A gondot az ital szokta enyhíteni. Az emberek jelentős része munkanélküli. Valakik azért nem találnak állást, mivel sok gyárat lebontottak, és cseh-morva vidékre telepítettek át. A nehéz sors mindhárom nemzetiséget sújtja, de szokásbeli különbségek azért megmaradtak közöttük, például, hogy mikét díszítik a napi használati tárgyaikat, vagy festik ki házukat.

Dornkappel munkásnegyed. Igaz, néhány vasutas, városi hivatalnok és rendőr is letelepedett az elővárosban, kihasználva, hogy tarthat állatot. A lakóin kívül reggelente rajta keresztül vonatoznak be a csallóközi munkások. A helyiek számára a leggyakoribb közlekedési eszköz a kerékpár. A fizetésből nehezen lehet megélni, ennivalóra is szűken telik. Megélhetési lehetőség a kereskedés, a helyi és a falujárás. Sokan vannak a mesterek is, cipészek, pékek, hentesek. A nők közül szép számmal dolgoznak a helyi bolgárkertészetben. Az első csoportban említettek közül sokat tönkre tettek Baťa gyárai. Lóhúsból sok fogy. A munka utáni kocsmázásba politikai hitvallás alapján gyűlnek az emberek. A munkások leginkább a cérnagyárban, a Dannubius selyemgyárban, a kábelgyárban, a Siemensben, a Dynamit-Nobelben és a Stollwerck művekben állnak alkalmazásban. Egy gyári munkás fizetése tizenöt év után harmadát éri el egy hivatalnokénak. Külön fejezet foglalkozik a téglagyárral, ahol a feladat az agyagbányászat. Dornkappelben ezen kívül sok még a napszámos és a munkanélküli. Akik később érkezetek, azok már igen nehezen találnak állást. Állami támogatásra, anyagira és természetbenire, lehet számítani.

Dornkappel megváltoztatja a férfi-női kapcsolatokat. A katolikusok a nem kívánt terhesség ellen még nem védekeznek, a protestánsok viszont már nem akarják eltartani a harmadik gyereket. A fiatalok 15 évesen kezdik a nemi életet. Egyre többen közülük elutasítják a házasságot, a válások száma pedig a telep alapítása óta meghúszszorozódott. Mindezek legfőbb oka a munkanélküliség. A gyerekek 60 százaléka így is szülei akarata ellenére jön a világra, 20 százalékuk csupán a nagyobb támogatásért. Gyermekvédelmi intézményt 1931-ben alapítottak. A gyerekek kosztja szegényes, sokan kényszerülnek az iskolában ingyenebédre. Mindez persze lecsapódik az erkölcsökön és az egészségi állapoton. A fiatalok sokszor lopnak, munka helyett játékkal vagy támogatással igyekeznek bebiztosítani a betevőt. Az igazi szórakozás a mozi és a testi örömök. A helyzet javítását szolgáló egyházi törekvések nem sikerrel járták. Ezért is fordulhat elő, hogy a szekták is meglehetősen népszerűek.

A dornkapelliek sokat olvasnak. Könyvtárba járnak, újságokat vásárolnak. Problémát okoz, hogy a ronggyá olvasott könyvek újraköttetésére nem lehetett támogatást kapni. A mozi mellett népszínműveket is adnak elő.

Ilja Marko nyíltan beszél mindenről. A nemzetiségi kérdés konkrétan nem emelgeti, de amikor kell, ír a magyarokról. Ezt semlegesen teszi, ellenben ha magyar érdekekről van szó, már sovinizmust emleget. Kocsis Aranka szerint (Magyar falusiak a szlovák fővárosban, Fórum társadalomtudományi szemle, 2009/4) Dornkappel magyar többségű előváros volt. Ez a tény Markónál nem érződik. Gyakran emlegeti a háromnyelvűséget, miközben a szlovák nyelv használatát teljesen természetesnek veszi. Valószínűleg a kor hatása, hogy magyar nyelvű szövegek esetén sohasem tüntette fel a szlovák jelentésüket.

Amikor a szerző néhány kiragadott példa alapján a kikölcsönzött könyvtári könyveket, illetve a játszott népszínműveket elemzi, véleményünk szerint túl szigorú. Courts-Mahler vagy a Piros bugyelláris valóban nem kiemelkedő alkotások, de kizárólag Gorkijt, Oscar Wilde-ot vagy Mikszáthot csak kevesen olvasnak. Mai szemmel nézve az akkor olvasott könyvek inkább az értékesebbek közé tartoztak, és a színházba járás ténye is örvendetes. Érdekes tény, hogy a magyar klasszikusokat német fordításban is sokat forgatták.

Marko könyvét olvasva egy baloldali, szocialista érzelmű szerző képe rajzolódik ki. Ez nem csökkenti írása értékét, és pontosan beleillik a szociográfia munkák sorába. A szegények és a munkásosztály gondjaira elsősorban a baloldal figyelt érzékenyen. Marko könyvének talán egyetlen negatívuma, hogy esetenként ismétli magát, például a pozsonyi ipar leépüléséről és Csehországba való áttelepítéséről háromszor is megemlékezik, de az italozással is többször foglalkozik. Mindezek mellett Marko nyelvezete könnyed, írása hetvenöt év távlatából is jól olvasható. A témája pedig kortalan, hiszen egy meglehetősen rövid ideig létező és mára teljesen eltűnt világot mutat be.

Dornakeppel azóta teljes metamorfózison esett át. Napjainkra Pozsony takaros városrészévé vált. Mai neve: Trnávka. Nemzetiségileg homogénné vált. Mai lakosai bizonyára nem emlékeznek a városrész három emberöltővel ezelőtti képére, beceneveire (Mexikó, Cukor-telep), noha sok utcanév azonos maradt.

A monográfia szerkezete, a könyv tartalomjegyzéke:

Dornkappel és környéke
Egy munkás-előváros születése
Munkások és az Önsegély
Az ember és otthona
Munka és megélhetés
Hivatalnokok tegnap és ma
A szatócsok tündöklése és bukása
Iparosok
Gyári munkások
A téglagyár
Idénymunkások
Munkanélküliek
Egészségügy
Nemi élet
A gyermek útja
Az ifjúság romlása
Az egyházak néma harca
Szekták és spiritiszták
Politikai pártok és szakszervezetek
Kultúra
Mit üzen Dornkappel a Duna-medencének

A könyvet a szerző által készített 16 szociofotó illusztrálja.

Szerző: Végh László

Anton Štefánek professzor munkája a Szlovák Tudományos Akadémia kiadásában megjelenő könyvsorozat, a Slovenská vlastiveda (Szlovák Honismeret) 3. köteteként jelent meg. A könyvsorozatban 1943 és 1948 között megjelent 5 monográfia (nyelv és irodalom, geográfia, néprajz, történelem, szociográfia) a szlovák társadalomtudomány úttörő jelentőségű, alapvető kézikönyvei.

A szlovákiai szociológia megalapítója, Anton Štefánek (1877–1964) gimnáziumi és egyetemi tanulmányait Bécsben végezte, ahol aktívan bekapcsolódott a szlovák egyesületek munkájába. Publikációs tevékenységében T. G. Masaryk műveinek hatására a csehszlovák orientáció híve és élénken foglalkozik szociális problémákkal, valamint a nacionalizmus kérdésével és az aktuális politika elemzésével. Az első világháború előtti években tanulmányúton vesz részt Dániában és Németországban, Budapesten parlamenti képviselő és szlovák folyóiratokat ad ki, majd Szakolcán és Prágában újságszerkesztő. A Csehszlovák Köztársaság megalakulása után aktívan bekapcsolódik a közéletbe: parlamenti képviselő, 1929-ben oktatási és népművelési miniszter, főleg az oktatásügy és a népművelés szervezése terén tölt be fontos kormányzati funkciókat a 20–30-as években. 1937-től a pozsonyi egyetem szociológia professzora, 1945-ben a Szlovák Egyetem rektora, 1949-ben nyugdíjazták, 1950-ben politikai okokból megszüntették a szociológia tanszéket.

A szlovák szociológia fejlődésében a szociográfiának fontos szerepe volt. Hatására a Hlas és a DAV című folyóiratok köré csoportosuló diákok, valamint a szlovák egyetemisták egyesülete, a „Detvan“ és a magyar Sarló-mozgalom csoportjai végeztek szociográfiai felméréseket Szlovákiában az 1930-as évek elején. A fiatal szociológusok céltudatos felkészítése a szociográfiai kutató munkára a Štefánek által 1937-ben megalapított alkalmazott szociológiai tanszék tevékenységében valósult meg.

Anton Štefánek életcélja volt a szociológiát a szlovák nemzet és nép szolgálatába állítani, hogy az a nemzeti kultúra és a szlovák politika szerves részévé váljon. Ebben az értelemben éppen a szociográfiának pótolhatatlan szerep jutott, mert a társadalmat irányító szervek számára ismereteket, adatokat, elemzéseket szolgáltat. „Szlovákia szociográfiájának alapjai” című vaskos monográfia egy tudományos szintézis, alapvető kézikönyv, útmutató a szlovák társadalom további szociográfiai kutatásához. Egy olyan sokoldalú szociológiai munka, melynek tárgya a szlovák társadalom főbb szociális változásainak leírása a 19. század végétől a 20. század közepéig. A mű értékét növeli a korabeli Szlovákiáról összegyűjtött nagy mennyiségű empirikus anyag, sokrétű adathalmaz. A kialakuló szlovák szociológia legjelentősebb alkotása, melyet sajnos az 1950-es években született dogmatikus bírálatok miatt méltatlanul szinte elfelejtettek, így nem születhettek meg azok a munkák sem, melyek megírásához kitűnő módszertani alapokat kínált.

A könyv szerkezete, tartalomjegyzéke:

A szociológia és a szociográfia elméleti alapjai

Megjegyzések a statisztikáról, Monografikus kutatás Romániában, A szociográfiai módszer alkalmazása Szlovákia kutatásában

A társadalom szociológiai elemzése

A vidék jellege, Az értelmiség szociológiája, A bürokrácia szociológiája, Aktualizált hazafiság

Demográfia

Házasságkötések, Születések, termékenység, Kivándorlás,
Patográfia

Szellemi kultúra

Oktatásügy, népművelés, Az irodalom szociográfiája,
Szlovák bibliográfia

Tárgyi kultúra

Gazdasági hatások a nemzeti jellegre, A szövetkezetek
Szociológiája és szociográfiája, A lakosság foglalkozása
A középosztály

Nemzetiségi kisebbségek Szlovákiában

A szlovákiai nemzetiségi kisebbségek kulturális helyzete

A csehek Szlovákiában

A munkásság helyzete Szlovákiában

Utószó

Irodalomjegyzék, Személyi- és tárgyi mutató, Kartogram-
Mellékletek

Szerző: Végh László