Egészen az 1990-es rendszerváltásig szőnyeg alá söpört téma volt a Népi írók (azaz a két világháború közötti magyar szociográfia) és a szélsőjobboldal kapcsolata.

A szociográfia és a népi írók egy része elfogadott lett a kádári, pontosabban Aczél György által fémjelzett kultúrpolitika számára, a megtűrtségért azonban árat kellett fizetni, például azt, hogy a szociográfiát (utólag) haladó, baloldali hagyományként írták le, amely kéz-a-kézben járt a városi munkásmozgalommal, mint annak vidéki kistestvére. Bár nagy vonalakban mindenki sejtette, hogy ez a kép nem valós, a valóságot kevesen ismerhették. Volt, aki kirekesztő, náci-bérenc (vagy éppen a fasizmusnak szállást csináló) irodalmároknak tartotta a népi írókat, és megfordítva, volt aki elhitte a hivatalos ideológiá a jobbító szándékú falusi proto-bolsevikokról.

 Rendszerváltás után sorra jelentek meg a jelentős tényfeltáró munkák, antológiák, és megkezdődött az érdemi szembenézés a kérdéssel. Ungváry Krisztián 2001-ben megjelent írása a népi írókkal kapcsolatban már nem sok újat mond, inkább egyfajta kiérlelt összegzésként fogható fel. Ungváry (cikkében) egy mértéktartó, széles körben elfogadhatónak tekinthető összegzést ad:

„A népi írók zöme soha sem süllyedt le […] a paranoiás antiszemitizmus színvonalára. A népi írók néhány kivételtől eltekintve eredendően németellenesek, majd 1944-ben már antifasiszták is voltak, legtöbbjük embereket is mentett. Korábbi megnyilatkozásaik azonban arról tanúskodnak, hogy ők is részt vettek annak a rasszista közbeszédnek a kialakításában, melytől később maguk is visszaborzadtak.”

Ungváry Krisztián 2001: Értelmiség és antiszemita közbeszéd. Részletek: Népi írók, In: Beszélő 2001 VI/6, Befejezetlen jelen

A teljes cikk magyarul

A népi írók 

A szociálpolitika forradalmasítói Magyarországon a népi írók voltak, bár az első szociográfiai műveket két szélsőjobboldali szerző, Oláh György és Milotay István[23] publikálta. Oláh 1928-ban megjelent művének címe, „Hárommillió koldus” a kommunista szitokfrazeológia kedvelt fordulatává vált, Milotay „Az ismeretlen Magyarország” című 1930-ban megjelent munkája pedig a „Magyarország felfedezése” könyvsorozat előfutárának is tekinthető. Emellett Oláh „Jajkiáltás a Ruténföldről” címmel egy másik szociográfiát is publikált szülőföldjéről 1928-ban.

A harmincas évek falukutató mozgalmából nőttek ki azok a szociográfiák, melyek a magyar falu nyomoráról adtak megrázó képet. A népi írók mozgalmához különböző nézeteket valló személyek tartoztak. A zsidó származása miatt meggyilkolt Sárközi György és Szerb Antal vagy Kerényi Károly és a későbbi nyilas Erdélyi József[24] vagy Matolcsy Mátyás 1939 előtt együtt publikáltak, Matolcsy Kerényivel együtt szerkesztette a Válasz című lapot is. Sajátos jelenség, hogy a progresszív népi írók többsége aktív módon részt vett az antiszemita közhangulat kialakításában, miközben saját zsidó barátait sok esetben nem tagadta meg. Erdélyi már 1919-ben is írt antiszemita verseket, és 1944-ben nyíltan kiállt a nyilasok mellett, de katonatisztként példásan bánt munkaszolgálatos beosztottjaival, és honoráriumát megosztotta a zsidó Pap Károllyal.

… A faji alapú szociálpolitika szellemi megalapozásáért és gyakorlati megvalósításáért felelősség terheli a népi írók jelentős részét is. Ez a felelősség mértékében rendkívül eltérő, és a népi írók zöme soha sem süllyedt le Erdélyi József paranoiás antiszemita színvonalára. A népi írók néhány kivételtől eltekintve eredendően németellenesek, majd 1944-ben már antifasiszták is voltak, legtöbbjük embereket is mentett. Korábbi megnyilatkozásaik azonban arról tanúskodnak, hogy ők is részt vettek annak a rasszista közbeszédnek a kialakításában, melytől később maguk is visszaborzadtak. 

A Válasz, Kelet Népe, Magyar Élet,[25] Magyar Út,[26] című lapokba írt Féja Géza, Sinka István, Kodolányi János,[27]Darvas József,[28] Kovács Imre, Németh László, Veres Péter[29] és sok más, fontos magyar író. Míg a Válasz egyszer sem és a Kelet Népe csak egyszer közölt antiszemita jellegűnek is tekinthető cikket, addig az utóbbi lapokban a harmincas évek közepétől az említett szerzők kollektívumként beszéltek a „zsidókról”, és a „faji” megkülönböztetés szorgalmazói voltak, bár a nyilasmozgalmat határozottan elutasították, sőt egyesek, mint például Darvas vagy Kodolányi, rokonszenveztek a Szovjetunióval.[30]  …  A népi írók reformtörekvéseinek sajátos bizonyítéka, hogy sokan – mint például Darvas, Erdélyi, Kodolányi, Féja – 1945, illetve 1956 után kiválóan integrálódni tudtak a pártállami rendszerbe is.[34] 

A „kétfrontos harc”: zsidó- és németellenesség 

Szabó Dezső nyomán általános volt az a nézet, hogy a magyarság boldogulását két belső ellenség teszi lehetetlenné: „az értelmiségi helyekre tolakodó zsidók” és „a földet elfoglaló svábok”.[35] Bajcsy-Zsilinszky Endre szinte teljesen elszigetelődött, amikor 1938-ban – volt fajvédő létére – nem volt hajlandó teljes mértékben csatlakozni az antiszemita közbeszédhez, és ezt a „svábok” elleni uszítás fokozásával sem tudta kompenzálni. Illyés Gyula[36] a Nyugat 1932. augusztusi számában a „judeo-germán” Budapest szellemi hegemóniájáról panaszkodott. … Hozzá kell tennünk: Illyés 1941-től teljesen szakított ezzel a magatartással: védelmébe vette az üldözött írókat, lapjában publikálási lehetőséget biztosított nekik, és 1944-ben felajánlotta Sárközi Györgynek, hogy elbújtatja. 

A „kétfrontos harc”: antiszemitizmus és antikapitalizmus 
…

Az antikapitalista áramlatok képviselőinek zöme egyúttal antiszemita húrokat is pengetett. A népi írók esetében ez elvileg nem lett volna szükségszerű: hiszen társadalomkritikájuk tárgya a keresztény arisztokrácia feudális nagybirtokrendszere volt. Mégis azt tapasztalhatjuk, hogy a falukutatók jelentős részének fantáziáját nemcsak a feudális nagybirtok felszámolása, hanem a teljes „őrségváltás” foglalkoztatta. …

A falukutató népi mozgalomra 1945 után akasztották rá egységesen a „baloldali” jelzőt. Maguk a kortársak ezt korántsem érezték ennyire egyértelműnek. Rajniss Ferenc az Új Magyarság 1937. november 7-i számában arról cikkezett, hogy a falukutatással az a legnagyobb baj, hogy a zsidóság és az egész baloldal a maga számára sajátítja ki ezt a mozgalmat. Hogy ezt az érintettek mennyire hagyták, talán már az eddig idézett állásfoglalásokból is kikövetkeztethető.

Jegyzetek

[23] Milotay kritikusan viszonyult a népi írókhoz, „baloldaliságuk” miatt, de lapjában publikálási lehetőséget biztosított nekik, és ismertette műveiket.

[24] Erdélyi József Bibó vagy Darvas szerint csak „Solymosi Eszter vére” című versében volt antiszemita. Valójában Erdélyi már 1919-ben írt antiszemita verseket, melyekről életrajzában azt hazudta, hogy azokat „nem merte” publikálni – 1938-tól azonban ez a félelme megszűnt, és több tucat verset jelentetett meg, melyek közül a Solymosi Eszter még az enyhébbek közül való. Erdélyi fontos feladatának tekintette a zsidóság trójai falovaként aposztrofált „beteglelkű József Attila” kultuszának felszámolását is (Egyedül Vagyunk, 1943. január 29.). Erdélyi 1945 után először Romániában húzta meg magát, majd 1947-ben önként jelentkezett a budapesti politikai rendőrségen. A népbíróság többéves börtönbüntetésre ítélte, melyet részben le is töltött. 1954-ben Darvas József rehabilitálta, és megjelent újabb verseskötete is.

[25] A kormánypárttól jobbra álló Magyar Élet című lap 1936–1944 között jelent meg, 1938-ban Matolcsy Mátyás volt főszerkesztője, ő vitte sikerre a lapot, mely ekkor 3500 példányban kelt el. Felelős szerkesztő 1938–1944 között Fitos Vilmos, 1943-tól Kristó Nagy István segédszerkesztő. A lap munkatársai számos antiszemita írást jelentettek meg, cikkeikben visszatérően használták a „faj”, „fajiság” kifejezést.

[26] A Magyar Út eredetileg a Soli Deo Gloria protestáns főiskolai szövetség lapja volt, 1934-től jelent meg havi két számmal, 1940-től hetente. Impresszumában „világnézeti és társadalompolitikai hetilap”-ként jellemezte magát, mely a „magyarság faji felemelkedésért küzd”.

[27] Kodolányi 1937-ben Baumgarten-díjat kapott, 1939-ben a zsidótörvények „lagymatag” végrehajtása miatt tiltakozott. 1941-ben kioktatta Szent-Györgyi Albertet, aki azt állította, hogy az egyetemi ifjúsági szervezetben legalább 6 százalék erejéig a zsidóságnak is helye van.

…  Bibó mellett Kodolányi volt a népi táborból azon kevesek egyike, aki utólag hibának, sőt véteknek nevezte saját 1944 előtti magatartását.

[28] Darvas Józsefnek (1912–1973) jelentős szerepe volt a Márciusi Front létrehozásában, írásai megjelentek a szélsőjobboldali Egyedül Vagyunk című lapban is. 1941-ben Oláh Györgytől Ferenc József-díjat kapott, 1945–1946 közötti publicisztikájában a zsidók keretlegény mentalitásáról és a sárga csillag „nemesi kutyabőrként” való használatáról cikkezett (pl.: Fekete úr élni akar In: Szabad Szó, 1945. december 11.). 1945-től haláláig országgyűlési képviselő, a Parasztpárt alelnöke, 1947-től 1956-ig építésügyi, illetve közoktatásügyi miniszter, 1957–1959 között a Hunnia filmstúdió igazgatója, a Magyar Írók Szövetségének elnöke, a Hazafias Népfront alelnöke, az Elnöki Tanács tagja.

[29] Veres Péter 1945 előtt szemben állt a hatalommal, így nem kokettált a Gömbös-féle Új Szellemi Fronttal sem. Nézetei azonban nem voltak mentesek a rasszizmustól és szélsőjobboldali retorikától: 1937 októberében két tanulmányt is írt „Fajszocializmus vagy tiszta szocializmus”, illetve „Vértörzs, néparc, ideáltípus” címmel. Ugyanebben az évben írta, hogy az „Anschluss” szükséges és üdvözítő. A magyar értelemben vett „nemzeti” és „szocialista” jelzők végigkísérték egész publicisztikáját. Nem volt hajlandó aláírni a zsidótörvények elleni tiltakozást azzal, hogy az a középosztály és a zsidóság belügye. Révai József 1945 után mindig kiállt mellette, 1950-ben és 1952-ben Kossuth-díjat kapott.

[30] Kodolányi 1941. június 22. után nem sokkal azt írta egy levelében a Szovjetunió megtámadásáról, hogy „nekem fáj a dolog”, és lelkendezve írt a szovjet szövetkezeti formákról, „a népi kultúra csodálatos felvirágoztatásáról”, mert „a Szovjetunióban négymillió példányban olvassák Tolsztojt” és „a szülő vogul asszonyhoz repülőgépen megy a bába”. (Tüskés Tibor: Kodolányi János. Budapest, 1999, 148. o.)

 [34] A kommunista párt nyomására 1945 májusában megszüntették a „népi” írók igazolását.

[35] Hozzá kell tennünk: epigonjaival ellentétben Szabó Dezső a leghatározottabban ellene volt a numerus claususnak, és már az első zsidótörvény miatt tiltakozó levelet írt Darányi Kálmán miniszternek: „Nem a zsidók kizsákmányolását kell megszüntetni, olyan életrendet kell teremteni, mely lehetetlenné teszi a magyarság mindenféle kizsákmányolását.” (Idézi Gombos Gyula: Szabó Dezső, 385. o.)

[36] Illyés 1935-ben a Magyarország című lapban írt cikkeivel részt vett Gömbös reformpolitikájának népszerűsítésében, 1938-ban Imrédy Béla juttatta tisztességes álláshoz a Magyar Nemzeti Bankban. Illyés első szerzője volt az Egyedül Vagyunk című szélsőjobboldali lapnak: 1946-ban viszont már Rákosi Mátyás barátságáért lelkendezett, és azt ecsetelte, hogy mennyire megfelel „Rákosi temperamentuma a magyar népnek”. (Szabad Nép, 1946. szeptember 1.) Nem sokkal később arról cikkezett, hogy a Kommunista Párt „azon az úton halad, hogy valóban belégyökerezzen a legmélyebb magyar népi talajba” (Nyerges, Senkiföldje irodalom, 132. o.). Hozzá kell tennünk, Illyéstől távol állt a németek vagy a zsidók kitelepítésének gondolata.

Rézler Gyula a két világháború között Magyarországon munkás-szociográfiáival írta be nevét a hazai társadalomtudomány történetébe, majd 1948-ban az USA-ba emigrált, ahol egyetemi professzorként és intézetigazgatóként elsősorban munkaügyi kérdésekkel foglalkozott. Nyugdíjazása után (1976) munkaügyi döntőbíróként és mediátorként dolgozott.

Bár a hetvenes évektől kezdve szórványosan hazalátogatott, majd kapcsolatai a rendszerváltás után erősödtek fel: rendszeresen tartott előadásokat, képzéseket, könyvei jelentek meg. 2001-ben Budapesten hunyt el. A Rézler Gyula Alapítvány (http://www.rezler-foundation.hu/) rendszeresen ad ösztöndíjat munkaügyi kutatások végzésére, USA-ban és Magyarországon.

1993-ban tartott előadásában Rézler rendkívül pontos képet ad a két világháború közötti munkás-szociográfusok munkásságáról, akiket maga kortársként, alkotótársként is ismert. Rámutat, hogy míg a népi írók alapvetően a korabeli hatalom szimpátiáját élvezték, a munkás-szociográfiák alkotói ellenszélben dolgoztak, egy olyan országban, ahol a szociológiát és általában a társadalomtudományt gyanakvással fogadták. Rézler rámutat, hogy a tudományos szociográfia művelését nagy mértékben hátráltatta az, hogy a közép-európai országok közül egyedüliként Magyarországon nem alakulhatott egyetemi szociológia tanszék, sem kutatóintézet.

Rézler Gyula, a Szociológiai szemlében (1994/1 155-160. p) megjelent recenzójának rövidített változata

A teljes recenzió magyar nyelven

“A mai magyar szociológusok érdeklődéssel és némi nosztalgiával tekinthetnek vissza a második világháborút megelőző évtized leíró szociológia irodalmára, amiből a jelenlegi társadalomkutatás gyökerei eredtek. Noha a magyar szociológiának érdemes művelői voltak már a huszadik század első két évtizedében (Braun Róbert, Farkas Gejza, Jászi Oszkár és mások), hatásuk eltűnt abban a szellemi légkörben, amelyet a Horthy-rezsimnek a szociológia iránti ellenszenve teremtett. A szociológiai kutatás folytonosságának megszakadása miatt a harmincas évek szociográfusainak újból kellett kezdeniük e tudományág alapjainak lerakását, és ezért ők joggal tekinthetők a mai társadalomkutatás előfutárainak. E tanulmánynak az a célja, hogy az iparszociológia hőskorának a szereplőit bemutassa, munkásságukat röviden áttekintse és értékelje.”

“Ez az áttekintés főleg három forrásmunkára támaszkodik. Megjelenésük sorrendjében:

–          Rézler Gyula Falukutatások és szociográfusok című kritikai szemle (1943);

–          Gondos Ernő (szerk.) A valóság vonzásában című két kötetes antológiai (1963);

–          Litván György (szerk.) Magyar munkásszociográfia (1974).”

“Gondos Ernő, mivel főleg ideológiai célokat kívánt szolgálni művével, olyan írásokat is beválogatott, amelyek főként propaganda jellegűek voltak. … Tudományos kutatói hátterének megfelelően Litván György mellőzte a válogatásból az elsősorban politikai és ideológiai jellegű írásokat, és a művek módszerességét vette tekintetbe. …A továbbiakban az idézett három forrásmunka alapján azokat a tanulmányokat tekintjük át röviden, amelyek hozzájárultak a munkásszociográfia harmincas évekbeli újjáépítéséhez.”

“Köztudomású, hogy az első világháborút követő 10-15 évben a társadalomkutatás általában, és az ipari viszonyok tanulmányozása különösen, bénult állapotban volt. A hivatalos intézmények, beleértve az egyetemeket, nemcsak ellenszenvvel nézték az ilyen irányú tevékenységeket, de ha módjukban állt, meg is akadályozták. A politikai légkör enyhülésével és a társadalmi problémák iránti érdeklődés megélénkülésével azonban – különösen a harmincas évek közepétől – egyre több elszánt és motivált fiatal vállalkozott a munkaviszonyok különböző szempontú tanulmányozására. A munkásszociográfia hőskora tulajdonképpen mintegy 15 évre szorítkozik. Azokat a tanulmányokat, amelyek meghatározták ennek a másfél évtizednek a jellegét, megjelenésük sorrendjében mutatjuk be.”

“Zentay Dezső 1931-ben megjelent, háztartási statisztikát alkalmazó tanulmányával vívta ki a helyét a korszak szociográfusai között. Hivatásos statisztikus volt, akit a Tanácsköztársaságban való szereplése miatt bocsátottak el állásából. 1945-ig, amikor átvette a Statisztikai Hivatal vezetését, az Építőipari Munkások Szakszervezetének statisztikusaként dolgozott. Említett munkájában ötven budapesti munkáscsalád bevételeinek és kiadásainak alapján rajzolta meg ennek a talán reprezentatívnak nem mondható csoportnak a gazdasági helyzetképét. Módszerességéhez nem fér kétség.”

“Molnár Erik minden ideológiai elkötelezettsége ellenéré a munkástársadalom élesszemű és objektív megfigyelőjének bizonyult. A Korunk 1933-as évfolyamában álnéven megjelentetett tanulmánya az úgynevezett munkásarisztokráciának (nyomdászok stb.) a munkásmozgalomhoz való viszonyát oknyomozó módszerrel elemzi. Fő témájával összefüggésben az ipari és szakmai kategóriákban fizetett évi átlagos béreket is összehasonlítja és felhívja a figyelmet a köztük mutatkozó szóródásokra.”

“Egy másik írásban, amelyet a Gondolat közölt 1935-ös évfolyamában, a magyar ipari munkásosztály szerkezetében bekövetkezett változásokat érzékelteti statisztikai adatok tükrében. Elsősorban a különböző munkáskategóriák – a nagyipari és kisipari munkások, tanult és tanulatlan munkások, férfi és női munkások – egymáshoz viszonyított számarányában bekövetkezett eltolódásokat mutatja be 1921 és 1933 között. Ezeket a számszerű változásokat a termelőerők fejlődésével magyarázza. Bár marxista tételekből indul ki, a statisztikai adatgyűjtés és az adatok elemzése feltehetően korrekt.”

“Gerebélyes László ugyancsak beírta nevét a második világháború előtti munkászociográfia krónikájába. Míg a textilgyári dolgozókról szóló benyomásait irodalmi karcok műfajában írja le, addig az építőiparban dolgozó munkások viszonyait ismertető tanulmányában, amelyet a Válasz 1937-es évfolyamában közölt, a szociográfia módszereit alkalmazza. Az építőipar általános helyzetének bemutatása után az egyes szakmák (ács, betonmunkás stb.) munkaviszonyait jellemző statisztikai adatokat elemzi. Tanulmányát az építőipari munkások mozgalmi életének leírásával fejezi be.”

“Jahn Ferenc 1937-ben megjelent művében, a Kispest szociográfiájá-ban a külváros demográfiai képét vázolja fel. Bár az egész város lakosságának társadalmi, gazdasági helyzetét tükröző adatokra támaszkodik, Jahn tanulmánya közvetve a munkásszociográfia műfajához áll közel, mivel Kispest abban az időben elsősorban munkástelepülésnek számított.”

“Szécsi János a fővárost még a harmincas években körülvevő szükséglakás-telepek lakóinak a helyzetét tette nyilvánossá az Ország Útja 1938 decemberi számában. Különböző szempontokból – a családok nagysága, vallása, keresete – vizsgálta meg ennek az amorf társadalmi csoportnak az összetételét és viszonyait.”

“Jordánszky Lajos a téglagyári munkásokról szóló leírása – a Korunk 1939-es évfolyamában jelent meg – egy téglagyárban felvett mintán alapszik. A gyárban foglalkoztatott 240 munkásnak mintegy a fele szolgáltatott adatokat. Ezek alapján a szerző áttekinti a munkások kor, nem, nemzetiség és bérkategóriák szerinti megoszlását. Az olvasó világos képet kap egy munkáscsoport demográfiai és gazdasági viszonyairól.”

“Reitzer Béla és Rostás Ilona 1940-ben Ezer munkás a szabadidejéről címmel monográfiájukban egy addig elhanyagolt témakört tanulmányoztak a statisztikai módszerek szigorú alkalmazásával. Reitzer nem folytathatta tovább munkáját, mivel a háborúban életét vesztette. Úttörő kezdeményezését a második világháború után Szalay Sándor folytatta nemzetközi viszonylatban is. Mellesleg Reitzer a Szegedi Munkaközösség egyik alapító tagja volt. Míg Erdei Ferenc és Ortutay Gyula a falut és néprajzát tanulmányozták, Reitzert az ipari dolgozók problémái foglalkoztatták.”

“Földes Ferenc alapvető szociográfiai munkásságával bizonyította be, hogy az ideológiai meggyőződés összeegyeztethető a módszeres kutatással. Eltökélt kommunistaként is képes volt arra, hogy a társadalmi viszonyokat objektíven szemlélje. A Munkásság és parasztság kulturális helyzete Magyarországon (1941) című művében a főiskolákat látogató munkás származású fiatalok társadalmi rétegződéséről és anyagi viszonyairól számolt be. Miután a társadalmi felemelkedésnek az egyik alapfeltétele bizonyos kulturális és tanulmányi színvonal elérése, Földes könyve hozzájárult a társadalmi kapillaritás szociológiai problematikájának hazai megvilágításához.”

“A teljesebb áttekintés érdekében indokolt azoknak a szociográfiai munkáknak a bemutatása is, amelyek a jelen írás szerzőjének [Rézler Gyula – a szerk.] nevéhez vagy kezdeményezéséhez fűződnek. A téglagyári és a cukorgyári munkások szociális helyzetét feltáró tanulmányokban, amelyeket Kelet Népe közölt 1938-ban és 1939-ben, e szerző kísérletet tett olyan kutatási módszer megfogalmazására, amely felhasználhatónak bizonyult a többi iparágban foglalkoztatott munkáscsoportok helyzetének felmérésére is. Erre akkor nyílt alkalom, amikor 1939-ben egy munkacsoport, amelynek tagjai elsősorban a Teleki Pál által felállított Miniszterelnökség Gazdaságtanulmányi Osztályának munkatársai közül kerültek ki, e szerző kezdeményezésére elhatározták, hogy a munkások helyzetét a fő iparágakban összehasonlító módszerrel fogják felmérni. Ennek az együttműködésnek az eredményei napvilágot láttak a Magyar gyári munkásság – Szociális helyzetkép című gyűjteményes kötetben, amelyet a Közgazdasági Társaság az 1940-es könyvnapra adott ki. A kötet egy összefoglaló bevezető fejezetet és tíz monográfikus jellegű írást foglal magában. Mindegyik nagyjából azonos módszerrel vizsgálta meg a gyáripar egy-egy alapvető ágában foglalkoztatott munkások társadalmi, gazdasági és kulturális helyzetét. Az iparágbeli munkások szervezettsége és az akkor működő munkásszervezetek közötti megoszlása is a vizsgálat tárgyát képezte.”

“[Rézler Gyula] a Magyar gyári munkásság-ban alkalmazott módszert és szerkezetet használta fel a Kammer Textilgyár munkásai helyzetének tanulmányozására egy monográfia keretében, amely 1943-ban jelent meg Egy magyar textilgyár munkástársadalma címen. A tanulmány egyik lényeges vonása a minta nagysága és reprezentatív volta. 1942 nyarán, amikor az adatfelvétel történt, mintegy 1200 munkás dolgozott a gyárban. Közülük 940 munkás válaszolta meg a három oldal terjedelmű kérdőívet. Addig ez volt a legnagyobb méretű minta, amelyre egy munkásszociográfia támaszkodhatott. Ennek az volt az oka, hogy a szerző nemcsak a gyárvezetőségtől kapott teljes szabad kezet, de a szakszervezet támogatását is élvezte. (Nincs szükség itt e tanulmány részletes ismertetésére, miután az érdeklődő megtalálhatja a Statisztikai Könyvtárban vagy a Széchenyi Könyvtárban.) Érdekes, hogy a Népszabadság a hetvenes évek közepén egy hat cikkből álló sorozatban összehasonlította az egykori Kammer gyár 1943-beli munkásviszonyait a hetvenes évekre jellemző helyzettel, és az eredeti tanulmány módszerére támaszkodott. …”

“A Magyar gyári munkásság … c. gyűjteményes kötet megírásában részt vevő munkacsoport néhány tagja érdekes és akkor előre nem látható életpályát futott be. Notel Rudolf közgazdász, aki a vasipari munkások helyzetéről számolt be, a háború után a Magyar Nemzeti Bank egyik vezető tisztviselője lett. Miután néhány évig Gunnar Myrdal Nobel-díjas svéd közgazdásszal dolgozott, az Egyesült Nemzetek egyik közgazdasági tanácsadójaként működött Genfben. Olti Vilmos, aki a faipari munkásokról írt, hírhedt vérbíróként írta be a nevét az ötvenes évek történetébe. Hegedüs Dániel, az autodidakta bőrgyári szakmunkás, később a szakszervezeti mozgalomban játszott szerepet. Bán Imrét, aki a szénbányászok helyzetét mérte fel, a nyilasok ölték meg 1944 telén. Csikós-Nagy Béla karrierje nem szorul ismertetésre.”

“A két világháború között az összes nyugati és közép-európai államok közül Magyarország volt az egyetlen, ahol intézményes társadalomkutatás nem létezett. Az akkoriban érvényben lévő közpolitika a szociológiát művelő intézményeket nem hogy támogatta volna, de egyenesen meggátolta létrejövetelüket. …”

“Ha az első részben bemutatott kilenc szociográfust [magammal és] a Magyar gyári munkásság című monográfia megírásában közreműködő munkatársakkal együtt tekintjük, akkor a harmincas évek munkásszociográfiáját 19 író munkásságával reprezentáljuk. …A 19 munkásszociográfus közül csak néhányan részesültek olyan formális egyetemi képzésben, amely felkészítette őket a módszeres társadalomkutatásra. Szociológiai tanszékek, kutatóintézetek hiányában e tudomány művelése néhány lelkes autodidakta amatőrre maradt, akik elindulásukkor vajmi keveset értettek a társadalomkutatás elméletéhez és alkalmazásához. Néhányuk a szociográfiával rokon közgazdasági és statisztikai tudományágakban tevékenykedett és az ott elsajátított módszereket használta fel a szociográfiai kutatásaiban. A többség vagy nem végzett egyetemet, vagy olyan szakmát tanult (orvos, üzletember), amelynek kevés köze volt a társadalomtudományokhoz. Mindnyájukat az jellemezte, hogy szociográfiai tevékenységüket a főfoglalkozásuk után fennmaradt szabadidejükben folytatták. … Amit elértek, az szinte kizárólag elkötelezettségüknek és a társadalmi problémák iránt érzett felelősségüknek köszönhető. … Ha műveik módszeressége és színvonala mai szemmel nézve kétségtelenül hagy kívánnivalót maga után, ez nem feledtetheti azt a tényt, hogy úttörő munkásságukkal beírták nevüket a magyar társadalomkutatás történetébe.”

Illyés Gyula: Puszták népe c. könyve a legtöbb kiadást megért, és talán a legnagyobb hatású kötet a magyar „Népi írók” művei közül. A mű kötelező olvasmány a magyarországi általános és középiskolában (már a szocializmus évtizedeiben is az volt), ilyen értelemben elvben minden Magyarországon tanult ember ismeri, vagy legalábbis tanult a könyvről.

Az egyik legfontosabb félreértés a mű kapcsán, hogy valami furcsa okból a könyv Magyarországon nem társadalom-ismeret vagy szociológia órákon bukkan elő, hanem irodalom órákon. Illyés természetesen kiváló író és költő, és maga a mű is lebilincselő nyelvezettel íródott – fő érdeme azonban mégsem a nyelvezet, hanem az az éleslátás, amellyel ismétlődő haza-látogatásai (ma úgy mondanánk: terepmunkái) során feltárja szülőfaluja, Rácegrespuszta valós helyzetét, viszonyait, fontos társadalmi kérdéseit.

Babits Mihály recenziója nem elutasító, bár nem is elfogadó. Az irodalom akkori legnagyobb szaktekintélye, a Nyugat szerkesztője (1917-től!) nem mulasztja el (negatív éllel!) kijelenteni, hogy ez a mű nem tekinthető regénynek, azonban a recenzió fő kicsengése mégiscsak az, hogy maga Babits is valami újat tudott meg Magyarországról, a puszták népéről (azaz nagybirtokokon szerződéses viszony alapján dolgozó, földbirtokkal nem rendelkező ún. cselédekről).

Szemelvények Babits Mihály, a Nyugat 1936/6 számában megjelent recenziójából:

A teljes recenzió magyarul

“Gyermekkoromban én is voltam pusztán. Voltam azóta is, birtokos barátaim látogatására; de ez nem sokat számít. Az uri vendég alig jut tul a park keritésén, ha csak nem kocsikázva, s alig vált szót valakivel az urakon kívül. A gyerek más; ő mindenfelé elcsavarog, s kiváncsisága és fesztelensége összeakasztja mindenkivel.”

“De micsoda barátkozások voltak ezek, a szépen felöltöztetett, begombolkozott urifiucska barátkozásai a «puszták népével»? Egészen igy álltam szóba a majommal is, az állatkerti rács előtt – minden lenézés nélkül, teljes szeretettel, sőt bámulattal a majom iránt. S a puszták népe, noha engedelmesen mulattatta az urfit, ha kellett, tréfával és játékkal is, idegenebb maradt számomra, mint az akvárium néma halai, melyeket üvegen át nézünk.”

“Én Illyés Gyulának félig-meddig földije vagyok. Gyermeki kalandozásaim nagyjában azon a vidéken folytak le, amely Illyés uj könyvének, a Puszták Népének, is színhelye. Mégis ugy olvasom ezt a páratlanul gazdag és hiteles élményekkel zsufolt könyvet, mintha valami izgalmas utleirást olvasnék, egy ismeretlen földrészről és lakóiról. Mintha felfedező utat tennék, amely annál inkább tele számomra szenzációkkal és izgalmakkal, mert ez az ismeretlen földrész véletlenül a saját szülőföldem.”

“Milyen valószínűtlen volt hogy akadjon valaki aki képet rajzol ennek a titkos mélységnek belső életéről! Illyés talán az egyetlen ember aki erre vállalkozhatott. A pusztát csak az ismerheti belülről aki maga is a puszta gyermeke. De ez az ismeret csak akkor válhat tudatossá, ha a puszta gyermeke kilép a pusztából, és fölébe emelkedik. S aki egyszer kilép a pusztából, az ritkán tart többé a pusztával közösséget. Az többnyire már szintén csak kivülről hajlandó nézni a pusztát. Kivéve, ha költő, akiben gyermekkorának párlata, önnön multjának lelke él.”

“Ilyen költő Illyés, ez tette képessé és hivatottá, hogy fölfedezze számunkra az ismeretlen emberfajt, a «puszták népét.»”

“Előttem ami ebben a felfedezésben a legmegrenditőbb és legmeglepőbb, az hogy a puszták népe cseléd. Ezt elméletileg talán tudhattuk is, de épen itt látszik meg, mennyire nem számit ilyen dolgokban az elméleti tudás. A puszta ugy lebeg fantáziánkban, mint az idillikus szabadság földje. S a «puszta fia» szinte szinonim avval hogy a «szabadság fia.» A szó maga idilli és regényes képzeteket idéz. Azt juttatja eszünkbe hogy «betyár.» Esetleg azt hogy «csikós.» Mindent, csak azt nem hogy «cseléd.» Petőfi nem gondol a csikósra, mint cselédre.”

“Pusztán születtem, a pusztán lakom,

Nincs födeles, kéményes hajlokom,

De van cserényem, van jó paripám:

Csikós vagyok az alföldi rónán.”

“De nemkevésbbé gőgös úr Petőfinél a pásztor vagy kisbéres. «Nem ül kevélyebben a huszár a lovon, Mint az a kisbéres a vendégoldalon.» Igaz, Kukorica Jancsi cseléd, de ő nem is pusztai, hanem falusi. S ő is hamar elrugja a cselédséget hogy mesebeli hőssé váljon. «Nem magyar aki szolga!» S most Illyés Gyula arra eszméltet hogy a puszták népe, a magyarság egyharmada és legmagyarabb harmada, a szabadság szimbolikus honának gyermeke, kivétel nélkül cseléd, azaz szolga.  Sőt majdnem rabszolga.”

“Rosszabb a jobbágynál, mert a jobbágynak telke volt, s bizonyos jogai voltak, szabadon költözhetett, vagy legalább lázadhatott vagy szökhetett! A puszta lakójának nincs egy talpalatnyi földje ahol megvethetné lábát, teljesen ki van szolgáltatva, a lázadás lehetetlen és szökni hova szökhetne? Teste-lelke, minden órája és teljes munkaereje a gazdáé akit nem is lát soha, a titokzatos földesuré, akinek legkisebb tisztje és helytartója is szabadon verheti gyermekét és elkivánhatja leányát. Nekem ez a legrettenetesebb abban a képben amit Illyés a puszták népének életéről rajzol: ez a kiszolgáltatottság. Amely apatikusan tűri a rosszat, s már előre belenyugszik mindenbe, az ősi szokás s a megélhetés kényszerénél fogva.”

“Elég szomoru persze a «pusztaiak és zsellérek» anyagi nyomora is. Illyés erre is rádöbbent könyvében, alig-ismert állapotokat tárva föl. De én még sokkal szörnyübbnek érzem az erkölcsi kilátástalanságot, amely tulajdonképen és definició szerint azonos a rabszolgasággal. Ez az osztály valóban a mélységben él, vigasztalan sorsára hagyva, a javulás legkisebb reménye, a panasztevés minden lehetősége nélkül. A parasztnak, a gyári munkásnak, még a napszámosnak is akad szószólója: a puszták népével senkisem törődik. Egyedül áll, egy láthatatlan hatalommal szemben, amely a feudálizmus tekintélyi rendjét a kapitalizmus nyerészkedő érzéketlenségével egyesíti. Reásulyosul az egész történelem, s minden haladás csak rosszabbítja sorsát. A patriárkális sugarak kialudtak, de a verseny és szabadság nem nyilt meg számára. A jobbágyság emancipációja őt nem emancipálta; a cigányok megmentéséről volt szó, de az övéről soha. «A divatlapok már a négerek sorsát könnyezik» mondja Illyés a szabadságharc koráról szólva, «de a pusztaiakat még mindig nem látják.» Ma sem látják. Hogy is láthatnák azt aminek nincs módja mutatnia magát, hogy is vehetnék észre ami meg sem mozdul?”

“Illyés cselekedete az hogy bevilágít ebbe a rettenetes mozdulatlanságba, mint aki reflektorfényt vetit a tengerfenék titkai közé. Ehhez költő kellett: a száraz statisztika vagy szociográfiai adatok sötétben hagynának. Mit jelent az hogy Magyarország népességének harmadrésze cseléd? Illyés megmutatja, mit jelent. Halálos valamit jelent: ugy érezzük magunkat, mintha valami idegen, exotikus és primitív néptörzs életét pillantottuk volna meg, pedig a legigazabb magyar fajta ez. Szikár, kiaszott fajta, de ha egyszer valami véletlen folytán kikerül a cselédsorból és tisztté lép elő, azonnal kitűnik hogy természettől inkább a testességre hajlik, s csak az életmód tette sovánnyá. És igy van ez szellemi tulajdonságaikkal is: a szellem époly sovány és kiéhezett. A magyarság egyharmada tenger alá került és elevenen el van temetve.”

“Lélekzetvisszafojtva, megmagyarázhatatlan szorongással és titkos bűntudattal figyeljük a reflektor fénykörében az ismeretlen lények mozgását, akik mégis testvéreink, az exotikus néptörzs életét s különös szertartásait, mely mégis a mi törzsünk. Az író semmitsem hallgat el, szinte nem marad kérdésünk mikor becsuktuk a könyvet, csak csodálkozásunk. Csodás művészet ez, amely elfelejteti hogy művészet: az egyszerü, kristálytiszta mondatokban maga az emberi tények gazdag sokasága beszél s szinte észrevétlenül vezet, míg egyszercsak fölszisszenünk a megdöbbenéstől, mert megértettük a lelket, a megérthetetlent. Csak a káromkodásról szóló lapra utalok vagy a béreslányokról irt fejezetre. Én meglehetősen megcsömörlöttem az irodalomtól, s mostanában mindjobban iszonyodom attól hogy irodalmi kritikát vagy méltatást irjak. De nem hallgathatom el a bámulatot amit Illyés irástudása kelt bennem: olyan ez mint az izmok ereje amely nélkül lehetetlen volna a cselekedet. Fiatal és nyugodt erő, szinte fölényes; s az egészséges erőnek ez a fölénye megérzik az egész könyv tónusán. Amit elbeszél, az néha a hires orosz irók legsötétebb mélységü témáival rokon. De ahogy elmondja, az csöppetsem orosz. Az teljesen magyar; idegességében is megtart valami nyugalmat s a kétségbeesésben is méltóságot és mértéket, sőt humort. Mélység és kedvesség van ebben a humorban, emberismeret és stilus, majdnem zene; annyira hogy Illyés prózáját minden igénytelensége mellett is egyenrangunak érezzük versével. Tökéletes epikai stil ez, egy nagy regény stilja. Aminthogy a könyvben egyáltalán egy nagy regény anyaga rejlik.”

“De ez mégsem regény.”

Szabó Dezső regényéről a kortárs irodalmi szaktekintély, Fülep Lajos írt elsőként kritikát a Nyugat c. folyóiratba, a magyar irodalom legtekintélyesebb lapjába. A kritika lesújtó volt, és a szerző méltán remélhette, hogy Szabó Dezsőnek nem lesz követője: többé senki sem próbál irodalmi

Az „Elsodort falut” azonban nem sodorta el a kritika, kiállta a következő évtizedek próbáját. A mű – ahogy Fülep Lajos kiválóan megérezte – nem egyszerűen láttatni akar, hanem a falusi társadalom teljességének értékelő bemutatására törekszik, igaz, nem a tudományos értekezés, hanem a regény műfajába öltöztetve. Tudományos alaposságú regény avagy regényes stílusú terepmunka-beszámoló – így is jellemezhetnénk Szabó Dezső munkáját.

Az irodalomkritikus kortárs gondolatának fő meglátása ez: „így nem lehet (s ha nem lehet, nem kell) regényt írni.” Utólag már tudjuk, hogy Fülep jól melléfogott: az irodalom és a társadalomkutatás ötvözése Magyarországon a rendkívül haladónak tekintett irányzat lett a következő évtizedekben, sőt, tulajdonképpen ez lett a két világháború közti magyar társadalomtudomány, és egyúttal irodalom legfontosabb új irányzata.

Magyarországon a szociográfiát még ma is szokás irodalmi műfajnak tekinteni, és művelői az 1930-as, 1940-es években döntően írók voltak  – ez talán a magyar szociográfia legfontosabb sajátsága a többi közép-európai szociográfiával összehasonlítva. Az író – falukutató szociográfusok sorát kétségkívül Szabó Dezső, a társadalomtudományos igényű/ihletésű regények, monográfiák sorát pedig az Elsodort falu kezdte meg.

Részletek Fülep Lajos, a Nyugat 1919. 16-17. számában megjelent kritikájából:

A teljes magyar nyelvű recenzió.

“Szabó Dezső az igazságot szereti. Amit annak tart, megmondja, ha bőrébe kerül is. Mindig amellé áll, akivel igazságtalanság történik s emiatt már sok üldöztetésben volt része. Mesélik ugyan róla – ellenőrizni nem tudom, nem ismerem eléggé életét -, hogy gyakran változtat állást s ma támadja, akit tegnap védett s viszont, de.. akkor is kétségtelen, hogy mindenkor jóhiszemű meggyőződése vezérli. Ez épp oly kétségtelen, mint az, hogy Szabó Dezső szerelme az igazsághoz nem a tudós intellektuálisan szenvedélyes, platói szerelme, ő minden érzésével és indulatával, haragjával, mérgével és dühével, testének-lelkének minden búsulásával és fájdalmával szereti az igazságot egész az igazságtalanságig. …”

“Azt mondanám erről a regényről, hogy tanítani való példája annak, miként nem lehet, (s ha nem lehet, nem kell) regényt írni, aki nem hiszi, olvassa el. Szabó Dezső regénye a legszokványosabb és legkonvenciósabb regény-műfaj szempontjából bírálható, sőt bírálandó, mert minden profetikus propagandisztikája mellett igenis regény akar lenni, nem “forradalmi újítás”, regény úgy, ahogy a legegyszerűbb és legromlatlanabb koponyákban is elképzelik. Regény a maga “hősével”, a maga “cselekményével”, a maga “egységével, a maga “fejlődésével”, a maga szükséges “milieu-rajzával” s aki többet tud, többet tegyen hozzá. A kérdés tehát nem az, hogy regény akar-e lenni, hanem az-e, ami lenni akar, jó regény, avagy nem jó regény. A többit, hogy jó regény-e, illetőleg e bekezdés elején kimondott szentenciát, az analízisnek kell igazolnia.”

“Az író szándéka.

A szándék fölöttébb világos: egyrészt keresztmetszetben adni az egész magyar világot, kezdve a kolduson és zselléren föl a főúrig és főpapig, egyszerre, együtt, egyetlen hatalmas képben odaállítani az egészet a maga szakadatlan összefüggésében, kölcsönhatásában, közös életében, másrészt hosszmetszetben bemutatni a mai magyarság pusztulását, … szóval teljesség a szándék térben és időben. Ez, hogy úgy mondjam, in extenso.”

“Amit az író szándékából megvalósított, az is fölöttébb világos: egyfelől csakugyan bemutatja keresztmetszetben a magyar világot a kolduson kezdve fel a paraszton, tanítón, jegyzőn, papon, gentryn, képviselőn, bérlőn, tanáron, színészen, írón, zenészen stb. keresztül a főúrig és főpapig, elosztva hím- és nőneműekre, katolikusokra, reformátusokra és zsidókra, gyermekekre, ifjakra, közép és öreg korúakra, mindkét nemű dolgozókra és kitartottakra, testi és szellemi munkásokra és munkátlanokra, erkölcsösökre és erkölcstelenekre, legényekre és hajadonokra, férjekre és feleségekre, özvegyekre, kerítőkre és utcai leányokra, tagolva falu, vidéki város és főváros szerint. Mivel arra vállalkozott, hogy a mai magyarságot minden ízében és oldaláról mutassa be, szüntelen keresi, mit és hogyan nem mutatott még be s ahol csak alkalma van (és mindig van) kiegészíti közbenső összekötő tagokkal a nagy szerkezetet. A főtételek közé betéteket, az egész hangok közé félhangokat helyez el: a skála teljes, kétségtelen. Összefüggő vonal azonban mégsem lesz azzal a módszerrel, hogy két pont közé pontokat helyezek. A pont pont marad, akárhányat teszek mellé, egyik nem függ össze a másikkal, a kép művészi összefüggése és művészi totalitása helyett a fölsorolás és leírás lexikális sorozatát és totalitását kapom. Történeti arcképcsarnokot, melynek mindenik lapján más-más hős van leképelve s az egészet csak a gyűjtő kegyelete fűzi össze. … Éppen ezért nem regény, hanem krónika, leírás és erkölcsi elmélkedés-tanítás, lehet, hogy hű és igaz, de ez nem elég a regényhez. …”

“Stilisztika. Szabó Dezső eddig u.n. stílművésznek mutatkozott legalább is igen fontos volt neki az u.n. stílus. … Ahogy a tartalomban a valóságlátásra rákerül a megváltó szándék s a vezércikk-tiráda, úgy stílusában a naturalista formákra a romantikus és bombasztikus formák. Ami nem szokatlan kombináció. Zolában is jó adag Viktor Hugo rejlett. Ez a fajta naturalisztikus-romantikus mis-más, mely egyike a világ legszerencsétlenebb keresztezéseinek, uralkodik végig Az elsodort falu stílusán. Szerencsétlen mis-más, mert sem naturalizmusnak, sem romantikának nem igazi, még kevésbé igazi az, ami a kettőből fajzik. … Mindez egyúttal természetesen a – legprimitívebb értelemben vett – ízlés kérdése is.”

“Elég lesz néhány példa a betétbe tett betétekből, amilyen az I. kötet 57-62 lapján annak bemutatása, miképp rúg be a falu népe papjával egyetemben az öreg negyvennyolcas temetésén, ez amolyan apokaliptikus víziónak van szánva, melyben a már más oldaláról bemutatott falu új oldaláról jelentkezik (a módszer tisztára leíró és külső): “A cigány “féloldalra hajolva” veszett nekirohanással kezdte tépni hegedűjét. És akkor minden eszét dacos elhajítással dobta el magától a mámorba szabadult nép s egy elképzelhetetlen vad halál-táncban kezdett rángani. A kiböfögött kolbász és hagyma, az egymáshoz dörzsölt testek izzadt sajtszaga, a pálinkabűz, a csizmák és a felheccelt vád vad bűze a lámpa apró, fekete korommal telt petróleumos lehelete izzó pokoltengerré tették a szoba levegőjét, melybe vad fúriák és üvöltő hímek dobálták be, vad ugrásokban eltorzult fejüket” stb. …”

“A falu képének teljességéhez (a regényhez nem) tartozik a követválasztás is etetéssel, itatással, emberöléssel (I. k. 139-147. l.): “És míg a szegény bukott pap szokott szavai aláhullottak: megváltásról, keresztről, szeretetről, és a hímzett takaró fedte a titokzatos kenyeret és az örök élet borát: a demokrácia, a népfenség, a szabadság, a testvériség, a hisztérikus szörnyű Rousseau mint égő számum sivították át a felheccelt vérebet: ölj! ölj! ölj!” – és hozzá az általános magyarázat: “És mindnyájan: gyilkosok és gyilkolt, bújt ravaszság és bosszút kérő anya, csendőrök és mind az elbódultak: fájdalmasan, végzetesen, örök ítélettel nép voltak.” …”

“Látunk feminista ülést (megint semmi köze az egészhez, II. k. 50-54), hadi milliomost, rokkant katonát és Tisza Istvánt (II. 56-59), ricsajt az egyik hadi milliomosnál némi apokaliptikával és igazságosztó letartóztatással (II. 64-72.), nazarénusokat (II. 149-156.), akiknek szereplése nyomán: “Az arcokra kiült a beszálló Krisztus. S az eldobott égitestek vad kalamajkájában, a földi világ borzadalmas bozótjában, gyilkos napok ordítása és minden rém előtt, ez a néhány egymásra talált nyomorult ember csodálatos szent tavasszal Istent termett”, napilap-gründolást konzervatív főúrral, főpappal, szőke írótanácsossal, megtért költőnővel és Ady Endrével …, II. k. 207-215., a béke hírének frontra érkezését, ahogy a haditudósítók elképzelték, II. 222-227.”

“Epilógus. Még mindig úgy érzem, nem mondtam meg eléggé, mennyire nem lehet általánosságokkal, leírásokkal, vezércikkekkel regényt írni. Tehetetlennek érzem magam ezzel a nagy következetességgel szemben s az örökös ismétlődések örökös ismétlésre kényszerítenek. Mivel már nem győzöm, azt szeretném, ha egy hatalmas gramofon a Gellért-hegy tetejéről óránként hirdetné, mint a muzulmánok igazságát. Mert ez meg az irodalom igazsága. (De akármilyen gyenge erőkkel is, meg kellett mondanom Szabó Dezsőnek, aki az igazságot fanatikusan szereti, hogy regénye rendkívül tehetséges ember rendkívüli eltévelyedése. Ha nem gondoltam volna folyton nyelvi és kifejező képességére, amelyet kedvelek és féltek, nem foglalkoztam volna ennyit a regényével. Rábíztam volna a nagy gramofonra többi társával. – Talán használtam.)”

Magyar nyelvű válogatás: Wellman Imre (szerk.) 1984: Bél Mátyás: Magyarország népének élete 1730 táján—- Budapest: Gondolat

Tóth Gergely (2007) Bél Mátyás munkásságáról írt doktori értekezése.

Az 1999-ben és 2001-ben megjelent három újabb magyar nyelvű kiadás (Heves, Sopron és Zala vármegyék) kapcsán írt tanulmány:

Horváth Gergely Krisztián 2003: Csiszolatlan gyémánt. Bél Mátyás életművéről három kiadvány kapcsán. In: Korall 2003/11-12, 273-287.

Bél Mátyás (1684– 1749) kor kiemelkedő tudósa, iskolaszervezője, evangélikus lelkész volt. Iparoscsaládból származott, szlovák apa és magyar anya gyermeke volt, tanulmányait magyar, szlovák és német környezetben végezte. Középiskolát Besztercebányán és Pozsonyban végezte, magyar nyelvtudását Veszprémben és Pápán tökéletesítette. Híve volt Rákóczi szabadságharcának. Németországi tanulmányai után előbb a besztercebányai, majd 1714-től a pozsonyi evangélikus iskola rektora lett, s azt – a pietista pedagógiai elveket érvényesítve – Magyarország legkorszerűbb tanintézetévé fejlesztette. 1719-től haláláig a pozsonyi német evangélikus egyház papjaként működött.

Bél Mátyás hungarus-tudatú író volt, aki a Magyar Királyság, illetve a magyar, szlovák és német nyelvű művelődés ügyét egyaránt igyekezett szolgálni. Mindhárom nyelvet egyenlőnek tartotta, a nyelvi sokszínűséget pedig az országra nézve előnyösnek vélte. Tudományos könyveit kizárólag latin nyelven írta, de jól beszélte mind a három hazai nyelvet, s egyházi műveiben használta is őket. Munkássága egyaránt része és értékes öröksége a magyar, a szlovák és a német nyelvű irodalomnak.

Fő műve, a Notitia Hungariae Novae Historico Geographiaca kötetei vármegyeként adtak részletes ismertetést az országról. Ami miatt a munkát a szociográfia előzményének tarthatjuk, az a címben is kiemelt történeti és földrajzi szemlélet: a táj, történelem és az emberi tevékenységek kölcsönhatásának leírása. Az 1986-ban magyar nyelven megjelent válogatás épp olyan fejezeteket emelt ki, amelyek erre jó példák, pl. (Wellman Imre szerkesztésében) „a magyar háziállatok megszerzéséről, tartásáról és haszonvételéről”, „a gazdálkodás eszközei és munkásai” vagy „a magyarországi madarászatról” fejezetek mélán tekinthetők a későbbi néprajztudomány vagy szociográfia előfutárának.

Bél Mátyást Batthyány József kalocsai érsek vette pártfogásába, megnyerte számára Pállfy Miklós nádor támogatását is, aki felszólította a törvényhatóságokat Bél munkájának segítésére. Közel két évtizedes adatgyűjtés és szövegezés után a nagy mű kiadásához III. Károly császár anyagi támogatást adott. Bél munkamódszere szerint az adatgyűjtés után az egyes vármegyék jóváhagyásra megkapták a kéziratot, majd az uralkodói jóváhagyás után kerülhettek kiadásra. Összesen valószínűleg 48 vármegye leírása készült el. A kötetek közül 28 került a vármegyékhez jóváhagyásra (a Tiszántúli vármegyékkel való egyeztetést Bél későbbre hagyta), 18-at hagytak jóvá a vármegyék, és csupán 11 vármegye leírása került kiadásra a szerző haláláig (ebből 10 a Notitia 5 kötetében, egy pedig már korábban, 1723-ban). 37 vármegye és a jászkun kerületek leírása (mintegy tízezer oldal) kéziratban maradt. A kéziratot a mecénás Batthyány József kalocsai érsek vette meg az örökösöktől, de a vízi szállítás közben a kézirat megsérült, és nem tudni, hogy pontosan mekkora részét sikerült megmenteni az egyébként szakszerűen végzett másolások révén. Ma a kézirat számos levéltárba, gyűjteménybe szétszórva található. A kézirat java része ma is kiadatlan.

Szerző: Letenyei László

18-19. századi előzmények

• Bél Mátyás / Matej Bel 1735-1749: Notitia Hungariae novae historico-geographica. Lásd: Wellman Imre (szerk.)  1984: Bél Mátyás: Magyarország népének élete 1730 táján—- Budapest: Gondolat
• Adam Franciscus Kollarius: 1783 – Historiae jurisque publici regni Ungariae amoenitates
• Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely: A parasztok állapotáról Magyarországon. Budapest: Gondolat, 1979.
• Fáy András 1862: Az elszegényedések. Emberbaráti, hazafiúi, és politikai vázlatok. Pest: Engel és Mandello.
• Orbán Balázs 1868: Székelyföld leírása. Pest – Budapest: Arcanum 2003.

20. század eleje

• Fényes Samu 1911: A balmazújvárosi nép ínségének okai. In: Huszadik Század HSz XII. 537–553
• Bosnyák Béla 1911: Oros község társadalmi és gazdasági rajza. Budapest: Galilei Kör
• Nemes Lipót 1913: A kültelki gyermekek élete és jövője. Szerk.: Eötvös Károly Lajos Hungaria Könyvnyomda, Budapest: A Magyar Gyermektanulmányi Társaság “füzetes vállalata”, IX. füzet
• Szabó Dezső 1919: Az elsodort falu. Budapest: Táltos 1919 – Debrecen: Csokonai Kiadó, 1989
• Krúdy Gyula 1919: A kápolnai földosztás. Budapest: Kultúra (Károlyi-könyvtár.IV.). Budapest: Magvető, 1982
• Oláh György 1928: Hárommillió koldus. Miskolc: Magyar Jövendő

1930— 1944: A magyar szociográfia hőskora

• Balogh Edgár 1930(?): Tíz nap Szegényországban. (Prága, 1930? Budapest: Magvető, 1988
• Kassák Lajos 1932: Egy ember élete Budapest: Dante kiadás. 1932, — új teljes kiadás, Magvető, 1974
• Nagy Lajos 1934: Kiskunhalom. Budapest: Nyugat-Pantheon-kiadás
• Tomori Viola 1935: A parasztság szemléletének alakulása : a parasztság szemléletének és eszméltségi fokának lélektani vizsgálata. Szeged: Ser (Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma.)
• Illyés Gyula 1936: Puszták népe. Budapest: Nyugat
• 1936: Elsüllyedt falu a Dunántúlon. Kemse község élete. Pro Christo Diákok háza falukutató munkaközösségének tagjai Budapest: ,Sylvester Irodalmi és Nyomdai Intézet
• Szabó Zoltán1936: A tardi helyzet. Budapest: Cserépfalvi Könyvkiadó, Szolgálat és Írás munkatársasága
• Szabó Zoltán 1938: Cifra nyomorúság. A Cserhát, Mátra, Bükk földje és népe. Budapest: Cserépfalvi Könyvkiadó
• Féja Géza 1937: Viharsarok. Az Alsó Tiszavidék földje és népe. Budapest: Athenaeum, Magyarország felfedezése sorozat
• Kovács Imre 1937: A néma forradalom. Budapest: Cserépfalvi, (Szolgálat és Írás munkatársasága)
• Erdei Ferenc 1937: Futóhomok. Budapest: Athenaeum, Magyarország felfedezése sorozat
• Kiss Géza1937: Ormányság. Budapest: Sylvester — Budapest: Gondolat, 1986.
• Németh László 1937: A Medve-utcai polgári. Kecskemét, Első kecskeméti Hírlapk.
• Darvas József 1937: A legnagyobb magyar falu. Budapest: Gondolat (1986)
• Darvas József 1939: Egy parasztcsalád története. Budapest: Athenaeum
• Körmendi Zoltán 1937: Budapesti bérkaszárnya. Szép Szó, IV. kötet
• Bözödi György 1939: Székely bánja. Budapest: MEFHOSZ
• Jócsik Lajos 1939: Iskola a magyarságra. Egy nemzedék élete húsz éves kisebbségben. Érsekújvár
• Jócsik Lajos 1943: A magyarság a cseh és szlovák néprajzi térképeken (tanulmány) Budapest
• Kiss Lajos 1939: A szegény ember élete. Budapest: Athenaeum, 1939
• Kiss Lajos 1943: A szegény asszony élete Budapest: Athenaeum, 1943.— Budapest: Gondolat, 1981.
• Veres Péter 1936: Az Alföld parasztsága. Budapest: Új Magyar Könyvtár
• Veres Péter 1941: Falusi krónika. Budapest: Magyar Élet
• Boldizsár Iván 1940: A gazdag parasztok országa. Budapest: Franklin
• Szabó István 1941: A magyarság életrajza. Budapest: Magyar Történelmi Társulat
• Fél Edit 1941: Kocs 1936-ban. Budapest: A Kir. Magy Pázmány Péter.Tudományegyetem Magyarságtudományi Intézetének kiadása. /Reprint kiadás- Kocs községi Önkormányzat, 1992.)
• Györffy István 1941: Nagykunsági krónika. Turul
• Kodolányi János 1942: Baranyai utazás. Budapest: Magyar Élet

1945 — 1956: Fényes szelek és Csillag: szociográfia az államszocializmus peremén

• Márkus István 1945: Urak futása. In: Valóság. 1945., I. évf. (38.?) — In: Mit láttam falun c. kötetben, Budapest: Magvető 1966.
• Márkus István 1946: Földosztás Gebén. In: Válasz, 1946. október.  —- In: Mit láttam falun c. kötetben, Budapest: Magvető 1966
• Márkus István 1956: Falu. In: Irodalmi Újság, VII.évf. 32.sz. (1956. augusztus)
• Márkus István 1956: Somogyi összegzés. In: Csillag, 1956. szeptember

Tűr / Tilt / Támogat: Az Aczél-féle kultúrpolitika szociográfiája

A szociográfia újra kezdése 1964 után

• Sánta Ferenc 1964: Húsz óra. Budapest: Magvető
• Márkus István 1966: A nyitrai szövevény 1., 2. In: Valóság 1966 / 4-5. sz.,
• Márkus István 1966: Agrárváros (Kisújszállás). In: Élet és Irodalom, 1966:37. sz., szeptember 10
• Márkus István 1967: Mit láttam falun? 1945–1966. Budapest: Magvető
• Márkus István 1971: Kifelé a feudalizmusból Budapest: Szépirodalmi
• Galgóczi Erzsébet 1970: Nádtetős szocializmus. Budapest: Szépirodalmi

1970-es évek

• Haraszti Miklós 1973: Darabbér. Egy munkás a munkásállamban. 1973-1989 között szamizdatként terjedt. Első hazai megjelenése: Budapest: 1989. Téka
• Moldova György 1974: Az Őrség panasza. Budapest: Magvető
• Csalog Zsolt 1976: Kilenc cigány. Kozmosz
• Csalog Zsolt 1976: A Vasember. Mozgó Világ, 1976. — 1981-ben a Folyamatos jelen antológiában
• Csalog Zsolt 1978: Parasztregény. Budapest: Szépirodalmi
• Tar Sándor 1978: 6714-es személy. In: Mozgó Világ, 1978/5. — kötetben 1981, Magvető
• Moldova György 1978: Akit a mozdony füstje megcsapott. Budapest: Szépirodalmi
• Anóka Eszter 1976::IX., Illatos út 5. In: Mozgó Világ, 1976. 3. (június), (Kötetben– Folyamatos jelen (Fiatal szociográfusok antológiája). Budapest 1981: Szépirodalmi.

Magyarország felfedezése könyvsorozat (1970-től napjainkig),www.magyarorszagfelfedezese.hu

• Erdei Ferenc 1971: Város és vidéke. Budapest: Szépirodalmi
• Moldova György 1971: Tisztelet Komlónak. Budapest: , Szépirodalmi
• László-Bencsik Sándor 1973: Történelem alulnézetből Budapest: Szépirodalmi
• Zám Tibor 1973: Bácskiskunból jöttem. Budapest: Szépirodalmi
• Berkovits György 1976: Világváros határában Budapest: Szépirodalmi
• Fábián Katalin 1977: A Makoldi család. Budapest: Szépirodalmi
• Márkus István 1979: Nagykőrös. Budapest: Szépirodalmi
• Miskolczi Miklós 1980: Város lesz csak azért is. Budapest: Szépirodalmi

Rendszerváltó ’80-as évek

• Borbándi Gyula 1983: A magyar népi mozgalom. New York: Püski
• Csalog Zsolt 1981: A tengert akartam látni. Budapest: Szépirodalmi
• Csalog Zsolt 1985: A mi gyárunk… In: Kritika
• Csalog Zsolt 1988: Cigányon nem fog az átok Budapest: Maecenas
• Diósi Ágnes 1981: „A tököli börtön sárgára van festve”. In: Mozgó Világ, 1981/10.
• Diósi Ágnes 1988: Cigányút. Budapest: Szépirodalmi (Magyarország felfedezése)
• Kőbányai János 1986: A margón. Budapest: Szépirodalmi
• Őrszigethy Erzsébet 1986: Asszonyok férfisorban. Budapest: Szépirodalmi (Magyarország felfedezése)
• Magyar Bálint 1986: Dunaapáti 1944-1958. Budapest: Művelődéskutató Intézet és Szövetkezetkutató Intézet
• Pünkösti Árpád 1988: Kiválasztottak. Budapest: Szépirodalmi (Magyarország felfedezése
• Márkus István 1986: Egy élet társadalomrajza I–II.. (Családszociográfia) in: Forrás 1986 -1., 1988 -1.
• Dessewffy Tibor – Szántó András 1989: Kitörő éberséggel. A budapesti kitelepítésekről Budapest: Lap és Könyvkiadó
• Sipos András – Závada Pál 1989: Statárium. Dokumentumszociográfia „a gyújtogató kulákok” pereiről. Budapest: MTA Szociológiai Intézet, Művelődéskutató Intézet, Vita Kiadó
• Lengyel György 1989: Vállalkozók, bankárok, kereskedők. Budapest: Magvető (Gyorsuló idő)
• Varga Imre 1989: Szülőföldem, Csallóköz. Budapest: Európa
• Závada Pál 1991: Kulákprés. Budapes: Szépirodalmi (Magyarország felfedezése)
• Kávási Klára 1991: Kuláklista. Budapest: Agóra
• Zsille Zoltán 1992: A kurva anyját… Átkok a hetvenes évekből. Magán-Zárka Kiadó

Rendszerváltás után

Könyvek, monográfiák

• Diósi Pál 1990: Ez nem kéjutazás Budapest: Gondolat
• Kovács Katalin 1990: Polgárok egy sváb faluban: A két világháború közötti Németbóly társadalmának alapvonásai. Tér és Társadalom 4:(1) pp. 33-76.
• Márkus István 1991: Az ismeretlen főszereplő. Budapest: Szépirodalmi (Magyarország felfedezése )
• Varga Dávid 1991: Mai puszták népe. Pécs. Pannónia Könyvek
• Borsos Endre, Csite András, Letenyei László (szerk.) 1993, 1999: Rendszerváltozás után. Falusi sorsforduló a Kárpát-medencében. Budapest: MTA Politikatudományi Intézet, Számalk Kiadó, 1999
• Tar Sándor 1993: Ennyi volt. Budapest: Cégér
• Tar Sándor 1995: A mi utcánk. Budapest: Magvető
• Stewart, Michael Sinclair 1994: Daltestvérek. Bp. T-Twins Kiadó
• Őrszigethy Erzsébet 1995: Birsalmasajt. Budapest: Sík Kiadó (Magyarország felfedezése)
• Váradi Mónika Mária 1996: Pilisvörösvár, Kálvária utca 7. Történeti családtopográfia. In: Alföld 1996 (47)
• Kőbányai János 1997: Riport. Budapest: Balassi Kiadó
• Kuczi Tibor 2000: Kisvállalkozás és társadalmi környezet. Budapest: Replika Kör
• Moldova György 2000: Európa hátsó udvara. Budapest: Európa
• Balogh Robert 2001: Schwab evangiliom. Budapest: Kortárs Kiadó
• Durst Judit 2001: A bordói “nem igazi cigányok” Beszélő 2001/7-8.
• Szilágyi Gyula 2001: Tiszántúli Emanuelle. Budapest: Magyar Könyvklub (Magyarország felfedezése )
• Tódor János 2004: Aluljárók népe. Szociográfiák, 1989-2004. Budapest: Árgus
• Kun István 2004: A feláldozott Bereg. Budapest: Osiris (Magyarország felfedezése)
• Őrszigethy Erzsébet 2006: A nép keveredik, a falu kerekedik. Budapest: Új Mandátum Kiadó – Jelenkutató Alapítvány. (Terepmunkák)
• Vathy Zsuzsa 2006: Herend, az más. Budapest: Kortárs
• Váradi Monika Mária (szerk.) 2008: Kistelepülések lépéskényszerben. Budapest: Új Mandátum (Terepmunkák)
• Tábori Zoltán 2009: Magdolna negyed. Budapest: Osiris (Magyarország felfedezése)
• Virág Tünde 2010: Kirekesztve – Falusi gettók az ország peremén. Budapest: Akadémiai
• Andor Mihály 2011: Szegény Micsinay – Egy besúgó élete. Budapest: Jelenkor
• Szuhay Péter 2012: Sosemlesz Cigányország. Budapest: Osiris (Magyarország felfedezése)

Folyóiratokban megjelent sorozatok

Földgömb
Magyar Narancs: „Az úgy hagyott Magyarország” sorozat

A 2012. évi „Sociography” pályázat nyertes pályaművei

Átfogó munkák, antológiák, tanulmányok

• Őrszigethy Erzsébet 2012: A magyar szociográfia. – ezt várjuk a honlapunkra.
• Cseke Péter 2008: A magyar szociográfia erdélyi műhelyei. Budapest: Magyar Napló
• T. Kiss Tamás 2007: Tett/Hely/ek. Egyetemisták valóságfeltáró táborai Magyarországon a 20. században. Budapest: Új Mandátum
• Pölöskei Ferenc (szerk.) 2002: A falukutatás fénykora 1930-1937. Budapest: Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum
• Rézler Gyula 1994: Munkásszociográfiák a két világháború között. In: Szociológiai Szemle 1994/1, 155-160. http://www.mtapti.hu/mszt/19941/rezler.htm
• Rézler Gyula 1943: Falukutatók és szociográfusok. A magyar társadalom önvizsgálata az elmúlt évtizedben. Budapest: Faust
• Márkus István 1942: Mi történik a magyar szociográfiával? Kelet Népe, VIII. évf. 5. szám, 1942. március 1.

Antológiák, értékelő tanulmányok a Kádár-korszakból

• Gondos Ernő (szerk.) 1963: A valóság vonzásában I-II.
• Székelyhidi Ágoston 1972: A mai magyar szociográfiai irodalom útjai és kérdései. Forrás 1972. 2. p.64-80.
• Szociográfiai Konferencia Kecskeméten 1972. Féja Géza, Zám Tibor, Márkus István, Gondos Ernő, Molnár Zoltán hozzászólásai.
• Litván György (szerk.) 1974: Magyar munkásszociográfia 1885-1945. Budapest: Kossuth, 1974.
• Némedi Dénes 1985: A népi szociográfia 1930-1937. Budapest: Gondolat

„Nem biztos, hogy elkövetkezik egy kedvezőbb időszak, ezért kell megtenni mindent annak érdekében, hogy az alapszerződés előírásait mindkét fél teljesítse” – Interjú Miroslav Kusýval, Pro Minoritate, 1996/ősz, 90–94. p.

Éger György: Kettős tükörben. Etnikai preferenciák néhány közép-európai határtérségben, Pro Minoritate, 1996/ősz, 95–106. p.

Kugler József: A csehszlovák–magyar lakosságcsere népességföldrajzi vonatkozásai a délalföldi régióban, Pro Minoritate, 1997/tavasz, 25–32. p.

Fejős Zoltán: A kárpátaljai reformátusok helyzete és kilátásai 1946–47-ben, Pro Minoritate, 1997/tavasz, 33–37. p.,

Jelentés a Zakarpacka Ukrajnai Magyar Református Egyház helyzetéről, 1946. október 1-i állapot szerint, Pro Minoritate, 1997/tavasz, 38–46. p.

Vadkerty Katalin: Csehszlovák határmódosítási elképzelések 1946-ban, Pro Minoritate, 1997/tavasz, 80–83. p.,

Pro Minoritate, 1997/különszám – „A posztkommunizmus nyomorúsága”

Morován Zsolt: Maradhat-e Szlovákia Keleten?, Pro Minoritate, 1997/nyár, 17–21. p.

Popély Gyula: A felvidéki magyarság autonómiatörekvései a két világháború közötti Csehszlovákiában, Pro Minoritate, 1997/ősz–tél, 4–12. p.

Ábrahám Barna: „Cselekedjetek jól vagy rosszul, csak tudja a világ, hogy a szlovákok élnek.”, Pro Minoritate, 1999/tél, 11–17. p.

Kaposvári Anikó: Kezdeményezések a roma gyerekek iskolai integrációjáért. Példák Csehország és Magyarország területéről, Pro Minoritate, 2000/tavasz, 174–185. p.

Halász Iván: A közigazgatási reform tervei Szlovákiában, Pro Minoritate, 2000/ősz–tél, 110–124. p.

Gyurgyík László: A szlovákiai magyarság településszerkezetének változásai az 1990-es években, Pro Minoritate, 2002/tél, 76–86. p.

Veresné Valentinyi Klára: Nyelvcsere a békéscsabai szlovák közösségben, Pro Minoritate, 2003/nyár, 166–178. p.

Ifj. Bertényi Iván: Csendőrnyomozás Petrőcön avagy a dualizmuskori nemzetiségi politika testközelből, Pro MInoritate, 2004/tavasz, 78–91. p.

Hidegh Anna – Miklós Anna Erzsébet: Helyzetkép egy szlovák-magyar euroregionális együttműködésről, Pro Minoritate, 2005/tavasz, 125–147. p.

Boisserie, Etienne: A magyar tényező az 1914 előtti szlovák történetírás kialakulásában, Pro Minoritate, 2005/tél, 3–15. p.

Vesztróczy Zsolt: A polgári és nemzeti átalakulás kérdései Ľudevít Štúr publicisztikájában (1845-1848), Pro Minoritate, 2005/tél, 16–31. p.

Michela, Miroslav: František Jehlička politikai pálfordulatai 1918–1920-ban, Pro Minoritate, 2005/tél, 32–44. p.

Bottlik Zsolt: A magyarországi szlovák kisebbség etnikai-földrajzi sajátosságai az utóbbi húsz évben, Pro Minoritate, 2005/tél, 45–57. p.

Hornokné Uhrin Erzsébet: Szlovák és szlovák nyelv Békés megyében, Pro Minoritate, 2005/tél, 58–72. p.

Szabó Orsolya: A Budapesten élő szlovák kisebbség identitása, Pro Minoritate, 2005/tél, 73–90. p.

Márkus Béla: Makovje-medovje haluske. Az alföldi szlovákság képe Závada Pál regényeiben, Pro Minoritate, 2005/tél, 3–15. p., 91–110. p.

Gyurgyik László: A szlovákiai magyarság szerkezeti összetételének változásai, Pro Minoritate, 2006/nyár–ősz, 20–36. p.

Lampl Zsuzsanna: Munkaerőpiaci és egészségügyi helyzet – a szlovákiai magyar identitás alakulásának újabb tényezői, Pro Minoritate, 2006/nyár–ősz, 52–58. p.

Lampl Zsuzsanna: Nemzeti identitás tömbben és szórványban, Pro Minoritate, 2007/tavasz, 82–91. p.

Gyurgyík László: Asszimilációs folyamatok a szlovákiai magyarság körében, Pro Minoritate, 2007/tavasz, 92–105. p.

Dr. Hardi Tamás: Integrációs folyamatok a szlovák-magyar határtérségben, Pro Minoritate, 2007/nyár, 72–97. p.

Neszméri Csilla: Csehszlovákiai magyar sajtó. A Jó Barát, Pro Minoritate, 2007/ősz–tél, 142–168. p.

LelkesGábor: A regionális fejlesztés környezete Dél-Szlovákiában, Pro Minoritate, 2008/tavasz, 122–167. p.

Neszméri Csilla: A felvidéki magyar képzőművészetről dióhéjban, Pro Minoritate, 2008/tél, 3–19. p.

Vesztróczy Zsolt: Ľudovít Štúr művei, Pro Minoritate, 2009/nyár, 145–149. p.

Neszméri Csilla: A két világháború közötti szlovenszkói sajtó története, Pro Minoritate, 2009/tél, 37–54. p.

Von Ahn, Thomas: „Új szellem Szlovenszkón”. Betekintések Szvatkó Pál csehszlovákiai magyar „kultúrpolitikai szemlé”-jébe (1937-1938), Pro Minoritate, 2009/tél, 55–80. p.

Gyurgyík László: Quo vadis, szlovákiai magyarok? A szlovákiai magyarság demográfiai helyzete és lehetséges népesedéspolitikai alternatívái, Pro Minoritate, 2010/tavasz, 33–46. p.

Vesztróczy Zsolt: Tanulmányok a 19. századi Magyarország szlovák történelméről, Pro Minoritate, 2010/tavasz, 133–137. p.

Katona Flóra: A magyar-szlovák alapszerződés másfél évtized távlatából, Pro Minoritate, 2011/tavasz, 122–147. p.

Vajda Barnabás: Az emlékezés helye: a Május 1. tér, Pro Minoritate, 2011/tél, 54–69. p.

Vesztróczy Zsolt: Modernizáció és/vagy magyarosítás. Iskolapolitika és népoktatás a felső-magyarországi szlovák régióban, 1867-1918, Pro Minoritate, 2012/tavasz, 155–172. p.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye délkeleti része, a régi Szatmár megye Magyarországon maradt nyugati vége a trianoni döntés után indult hanyatlásnak. A térség gazdasági és kulturális központjai – Szatmárnémeti, Nagykároly – a határon túlra kerültek, és a vidék árván maradt a Nyíregyháza-Debrecen síkból kiesve, mindkettőtől egyformán távol. Az 1920-as évektől Mátészalka előbb Szatmár, majd Szatmár, Ugocsa és Bereg közigazgatásilag egyelőre egyesített (k. e. e.) vármegye központja lett, hogy aztán előbb az 1940-es II. bécsi döntés (amikor újra Szatmárnémeti lett a vidék központja), majd a világháború pusztításai (zsidók deportálása, elvándorlás), végül a pártállam közigazgatási reformja szabjon gátat a nehezen indult fejlődésnek.

A központ

“A hatvanas évek legvégén kezdődött megint egy fejlesztés és az ipartelepítés. Népességvonzó szerepünk alakult ki, a nyolcvanas évek elején a lakosság száma meghaladta a 20 ezret” – kezdi Szabó István, Mátészalka október 3-án újraválasztott fideszes polgármestere. A központilag vezérelt ipartelepítés következményeként ott létesültek a főleg fővárosi központú cégek – Magyar Optikai Művek, Budapesti Finomkötöttáru Gyár, Mezőgép, Ipari Szerelvény- és Gépgyár, Szatmár Bútorgyár – leányvállalatai és velük a munkahelyek.

A jelenleg 17 és fél ezer lakosú Mátészalkán 5 ezer diák tanul, a város a régió egyik legnagyobb szakképzési integrációjának központja. A polgármester szerint a kötelező állami feladatok központi finanszírozása nem éri el a 40 százalékot, az évi 700 milliós adóbevételből közel 600 milliót ezek kiegészítésére fordítanak. “Ahelyett, hogy járda vagy út épülne, amit egyébként az emberek joggal elvárnak. Már annak is örülnénk, ha 2011-ben nem kapnánk kevesebbet, mint idén. Egy példa: egy első osztályos diákra 2006-ban 220 ezer forint volt a normatív támogatás, ennek ma az infláció miatt 280 ezer körül kéne lennie, ehhez képest 168 ezer forint. Ezek a számok kigazdálkodhatatlanok.”

Mátészalka lakossága átlagosan évi 900 fővel csökken (2002-2009 között 8 százalékkal), aminek csak ötöde a természetes fogyás, a többi a foglalkoztatási problémák miatti elvándorlás. “A továbbtanuló fiatalok nem jönnek vissza, és az egyébként is vékony középosztályhoz tartozó szülők sokszor követik a gyerekeket máshova” – mondja Szabó.

Az elmúlt hat évben 50 százalékkal nőtt a munkanélküliség; kistérségi szinten a foglalkoztatási ráta 40 százalékos. Pedig az egykori MOM privatizációja sikeres volt, és az idetelepült üveggyártás vagy a szalkai ipari parkban működő más vállalkozások, a bútoripar, a Túró Rudit is gyártó Friesland sok embernek adnak munkát. Amiként a határ közelségéből adódó nem legális pénzkereseti lehetőségek is: “Nagyon sokan kijárnak tankolni Ukrajnába, Romániába már nem, mert a benzinár közelíti a magyart. Lehet tudni, hogy vannak, akik erre alapozzák a megélhetésüket, mert más nincs. Adminisztratív eszközökkel próbálják ezt akadályozni, de a rendszer, ugye, mindig kitermeli a maga kiskapuit” – sorolja Szabó István.

A egykori fekete vonat hazájaként ismert kisvárosban feltűnően sok az eladó lakás és a kiadó üzlet.

Láp

Nagyecsed a kistérség második legnépesebb települése. Az órák óta zuhogó eső csaknem járhatatlanná tette az utat, ami nem csoda: az aszfaltútnak csak a harmada aszfalt.

A rendszerváltás előtt Nagyecseden volt a környék egyik legnagyobb termelőszövetkezete, ami az összeomlást követően 1995-ben indult újra magánvállalkozásként, az addig foglalkoztatott 1100 ember helyett százötvennel. Az orosz piac elvesztésével párhuzamosan a mezőgazdaság bedőlt, az itt termelt almát, paradicsomot, paprikát ugyanis elsősorban oda adták el. Kovács Lajos polgármester, egyben a kistérségi társulás elnöke, így emlékszik vissza:

“Annak, hogy kiküldtük az elvtársakat az országból, lettek negatív utóhatásai is, és ennek mi lettünk a kárvallottjai, akiknek a megélhetését jelentette az a piac. Máig nem állt talpra itt a mezőgazdaság. Több tízezer hektár almaültetvény, egyéb gyümölcsösök és zöldségesek, konzervgyár, amik erre épültek, mind tönkrementek. A nulláról kellett átstrukturálni a gazdaságot, és elindulni valamilyen úton, ami persze máig nem sikerült.” A térségben 25-30 százalékos a munkanélküliség – részben emiatt: akik kényszervállalkozóként kezdtek földműveléssel foglalkozni, azzal szembesültek, hogy nem tudják eladni a termékeiket.

Mint oly sok helyen, a legnagyobb foglalkoztató az önkormányzat, de mivel körzetközpont, itt működik a rendőrőrs, az okmányiroda és a szociális ellátórendszer helyi intézményei.

“A dolgozók egy része bejár Mátészalkára, a maradék segélyeken él, nagy az igény a közcélú foglalkoztatásra. Ez egy vitatott kérdés, és én magam is bizonytalan vagyok ennek a megítélésében, annak ellenére, hogy nagyon nagy létszámban foglalkoztatunk embereket ebben a programban, idén közel 400 főt. De a közfoglalkoztatottak által elvégzett munka hatékonysága messze elmarad egy vállalkozásban végzett munkáénál. Ennyi embert nem lehet bevinni az iparba. De hogy ne haljanak éhen, muszáj valamit csinálni” – mondja Kovács Lajos.

A kistérségi társulás elődje a 90-es évek végén már ugyancsak azzal a céllal jött létre, hogy olyan térségi fejlesztéseket próbáljon megvalósítani, amelyek az itteniek környezetét élhetőbbé teszik. Az akkor elnyert kisebb-nagyobb projektek érdemi változást azonban nem hoztak. A szennyvízhálózat például nem épült ki, Nagyecseden és a környező öt településen egyáltalán nincs ilyen csatorna.

A térség ráadásul kiesik az autópálya hatóköréből, a munkahelyteremtés elmaradását is ezzel magyarázzák. “Elszigeteltek vagyunk – fogalmaz a polgármester -, autóval sem lehet normálisan megközelíteni minket, és ezen a peremvidéken, a határ mellett semmi olyan nincs, ami vonzóvá tenné a helyet a befektetőknek. Gyakorlatilag várjuk a csodát. ‘szintén szólva mitől is jönne ide valaki, mit tudunk mi nyújtani, aminél ne tudna sokkal jobbat más?” A fiatalok közül csak az jön vissza, akinek munkát tudnak biztosítani. Pedig igyekeznek, több-kevesebb sikerrel próbálják kiaknázni az olyan turistacsalogató lehetőségeket, mint az Ecsedi-láp, a Holt-Szamos, a szatmári szilva vagy a régi templomok.

Ars poetica

Hodászon az első látványosság a vasútállomás, ahol az 1993-as Latcho Drom című francia kultfilm egyetlen magyarországi jelenete játszódik. A 20 évvel ezelőtti helyzethez képest két változás is történt: a megindító táncjelenetben látható pad már nincs meg, illetve az épületen lévő régi Hodász táblát elölről betakarták az újjal. A központba vezető úton egymást váltják a düledező kétszobás házikók és a Fejér megyei Sárkeresztúrról ismerős, többszintes, az indokoltnál sokkal több színű, kovácsoltvas kerítéssel és kőállatokkal védett haciendák. Utóbbiak lakóit mindenki ismeri, de senki nem beszél róluk, mondván, “nem illik”.

A cigánytelep mellett épült a Hodászi Görög Katolikus Cigány Egyházközség komplexuma. “A hodászi cigányság közösségkovácsoló ereje nagyon régi. Az 1940-es években érkezett ide Soja Miklós fiatal lelkész, aki lejött a cigánytelepre, és felismerte, hogy a Biblia és Isten szava nem csak a magyaroknak szól. Összefogtak a cigányok és az atya, és építettek egy vályogtemplomot. Aztán lett könyvtár, szorzótábla és így tovább; a cigány gyerekek révén bejöttek a szülők is később, és kialakult egy hitközösség. Innen indult el a ma is működő tanoda, a ma 40-50 éves cigány emberek itt nőttek fel mezítláb, ezen az udvaron” – mondja Rézműves Róbert, az egyházközség egyik vezetője, október 3. óta önkormányzati képviselő.

A kicsit több mint 3000 fős településen a történelmi egyházakon kívül jelentős a Hit Gyülekezetének közössége is, egyfajta ökumenikus központtá emelve Hodászt.

A cigány egyházközség a körülményekhez képest óriási eredményeket ért el: az itteni tanodából tovább tanuló gyerekek közül egyik sem hagyta ott a középiskolát vagy a szakiskolát, és a tizenegy főiskolásból is heten bent maradtak a rendszerben.

A gyerekek otthoni háttere problematikus, szüleik egyáltalán nem tudnak velük foglalkozni. “Azt mondtam a szülőknek, adjátok nekünk kölcsön a gyereket délutánra, és úgy megy haza innen, hogy kapott valamit, ha mást nem, azt, hogy közösségben volt. Nagyon sok cigány gyerekkel például olyan alapvető problémák vannak, hogy nem tudnak úgy étkezni, ahogy kell. Én magam sem tudtam, úgy tanítottak meg rá, hogyan kell elvágni a húst egy vendéglőben, hogy abba a részébe nyomom bele a villát, amit aztán majd a számba teszek.”

A frissen felújított általános iskola szomszédságában álló hivatalban az újraválasztott Nagy János polgármester fogad: “A helyi viszonyok nagyon-nagyon szegényesek. Nem látjuk a kiutat, hogy mit hogyan lehetne, a RÁT (rendelkezésre állási támogatás – A. N. F.) keretein belül próbálunk minden lehetőséget megragadni vagy munkaügyi, vagy állami programokban. De ez csak lokalizálása a tűznek, nem az eloltása. Akik dolgoznak, Mátészalkára, Nyírbátorba járnak. De amenynyire lehet, mindenki a saját környezetéből alkalmaz, és a bejárókat leépíti.” Idén februárban 480 munkanélkülit tartottak számon Hodászon, szeptemberben már 648-at.

1990 előtt természetesen itt is volt tsz, állami gazdaság, áfész, amik munkát adtak, de persze az emberek 80-90 százaléka földműveléssel foglalkozott.

“A rendszerváltás óta nem is ösztönözzük arra az embereket, hogy dolgozzanak. Ki merem mondani, hogy túl erős a szociális szféra. Vissza kell szorítani a szociális szférát, és kényszeríteni, hogy elvállalják 80-90 ezer forintért is a munkát. Azt tudjuk, hogy mennyiért lehet elmenni mondjuk a Sparba, Tescóba akár szakma nélkül is árufeltöltőnek, de ha minimálbért ajánlanak fel, nem fog elmenni, mert minimálbérért bejön közmunkára. A közmunkaprogram nem oldja meg, hogy ezek az emberek potenciális munkavállalók legyenek. 50 százalékuk nem akar teljesíteni, 30 százalékuk ímmel-ámmal, 20 százalék talán elmehetne a vállalkozói szférába, ha elmenne, mert a munka nem fog idejönni még hosszú ideig” – dohog a polgármester. Az önkormányzat mint fő munkáltató csak bizonyos helyekre tud felvenni embereket – iskolába, óvodába, az önkormányzati hivatalba.

A falu egyetlen közösségi tere, a kultúrház 1986-ban leégett; idén pénzt nyertek a felújítására. Új óvoda is épült ebben az évben, a régit (a telepen lévő ún. cigányóvodát) átadták a kisebbségi önkormányzatnak. A polgármester többet akar, hévvel hajtogatja: “Bele kell verni az emberek fejébe, hogy el kell menni dolgozni. Ha már 30 éves vagy, és nem dolgoztál egy fél évet sem, hogyan szedsz össze 40 év munkaviszonyt? A segélyekből nem lesz nyugdíj. Szeretnénk felvilágosítani mindenkit, összefogva a kisebbségi önkormányzattal, hogy ha bármilyen munka van, menjenek, és csinálják, ne azt nézzék, hogy nekik tanulni kellene. Elfogadom, tanuljanak, de azt mondom, a tanulás után dolgozni is kéne. Mindenütt képezni, képezni, képezni.”

Próbálkoznak

A mátészalkai kistérség 625 négyzetkilométerén 26 településen 66 ezer ember él. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében további öt kistérség – a baktalórántházai, a csengeri, a fehérgyarmati, a nyírbátori, a vásárosnaményi, összesen további 165 ezer ember – tartozik a 33 leghátrányosabb helyzetű közé.

A 2008-ban a Szatmári Többcélú Kistérségi Társulás által összeállított beruházások és programok listáját – összesen 3,502 milliárd forint értékben – a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség elfogadta. Előzetesen jóváhagyott 27 projektet, tervezési szakaszban van 7 projekt. A célok között szerepel a közoktatás és az egészségügyi alapellátás korszerűsítése, utak építése, városrehabilitációk, gazdaságfejlesztés.

A tanulmány a Magyar Narancsban, az “Az úgy othagyott Magyarország” sorozatban jelent meg.

Forrás: Magyar Narancs