Magyarország - Szlovákia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2007-2013 Partnerséget ép ítünk Európai Unió
content top

Ungváry Krisztián: Értelmiség és antiszemita közbeszéd

Értelmező előszó (Letenyei László)

Egészen az 1990-es rendszerváltásig szőnyeg alá söpört téma volt a Népi írók (azaz a két világháború közötti magyar szociográfia) és a szélsőjobboldal kapcsolata.

A szociográfia és a népi írók egy része elfogadott lett a kádári, pontosabban Aczél György által fémjelzett kultúrpolitika számára, a megtűrtségért azonban árat kellett fizetni, például azt, hogy a szociográfiát (utólag) haladó, baloldali hagyományként írták le, amely kéz-a-kézben járt a városi munkásmozgalommal, mint annak vidéki kistestvére. Bár nagy vonalakban mindenki sejtette, hogy ez a kép nem valós, a valóságot kevesen ismerhették. Volt, aki kirekesztő, náci-bérenc (vagy éppen a fasizmusnak szállást csináló) irodalmároknak tartotta a népi írókat, és megfordítva, volt aki elhitte a hivatalos ideológiá a jobbító szándékú falusi proto-bolsevikokról.

 Rendszerváltás után sorra jelentek meg a jelentős tényfeltáró munkák, antológiák, és megkezdődött az érdemi szembenézés a kérdéssel. Ungváry Krisztián 2001-ben megjelent írása a népi írókkal kapcsolatban már nem sok újat mond, inkább egyfajta kiérlelt összegzésként fogható fel. Ungváry (cikkében) egy mértéktartó, széles körben elfogadhatónak tekinthető összegzést ad:

„A népi írók zöme soha sem süllyedt le […] a paranoiás antiszemitizmus színvonalára. A népi írók néhány kivételtől eltekintve eredendően németellenesek, majd 1944-ben már antifasiszták is voltak, legtöbbjük embereket is mentett. Korábbi megnyilatkozásaik azonban arról tanúskodnak, hogy ők is részt vettek annak a rasszista közbeszédnek a kialakításában, melytől később maguk is visszaborzadtak.”

Ungváry Krisztián 2001: Értelmiség és antiszemita közbeszéd. Részletek: Népi írók, In: Beszélő 2001 VI/6, Befejezetlen jelen

A teljes cikk magyarul

A népi írók 

A szociálpolitika forradalmasítói Magyarországon a népi írók voltak, bár az első szociográfiai műveket két szélsőjobboldali szerző, Oláh György és Milotay István[23] publikálta. Oláh 1928-ban megjelent művének címe, „Hárommillió koldus” a kommunista szitokfrazeológia kedvelt fordulatává vált, Milotay „Az ismeretlen Magyarország” című 1930-ban megjelent munkája pedig a „Magyarország felfedezése” könyvsorozat előfutárának is tekinthető. Emellett Oláh „Jajkiáltás a Ruténföldről” címmel egy másik szociográfiát is publikált szülőföldjéről 1928-ban.

A harmincas évek falukutató mozgalmából nőttek ki azok a szociográfiák, melyek a magyar falu nyomoráról adtak megrázó képet. A népi írók mozgalmához különböző nézeteket valló személyek tartoztak. A zsidó származása miatt meggyilkolt Sárközi György és Szerb Antal vagy Kerényi Károly és a későbbi nyilas Erdélyi József[24] vagy Matolcsy Mátyás 1939 előtt együtt publikáltak, Matolcsy Kerényivel együtt szerkesztette a Válasz című lapot is. Sajátos jelenség, hogy a progresszív népi írók többsége aktív módon részt vett az antiszemita közhangulat kialakításában, miközben saját zsidó barátait sok esetben nem tagadta meg. Erdélyi már 1919-ben is írt antiszemita verseket, és 1944-ben nyíltan kiállt a nyilasok mellett, de katonatisztként példásan bánt munkaszolgálatos beosztottjaival, és honoráriumát megosztotta a zsidó Pap Károllyal.

… A faji alapú szociálpolitika szellemi megalapozásáért és gyakorlati megvalósításáért felelősség terheli a népi írók jelentős részét is. Ez a felelősség mértékében rendkívül eltérő, és a népi írók zöme soha sem süllyedt le Erdélyi József paranoiás antiszemita színvonalára. A népi írók néhány kivételtől eltekintve eredendően németellenesek, majd 1944-ben már antifasiszták is voltak, legtöbbjük embereket is mentett. Korábbi megnyilatkozásaik azonban arról tanúskodnak, hogy ők is részt vettek annak a rasszista közbeszédnek a kialakításában, melytől később maguk is visszaborzadtak. 

 

A Válasz, Kelet Népe, Magyar Élet,[25] Magyar Út,[26] című lapokba írt Féja Géza, Sinka István, Kodolányi János,[27]Darvas József,[28] Kovács Imre, Németh László, Veres Péter[29] és sok más, fontos magyar író. Míg a Válasz egyszer sem és a Kelet Népe csak egyszer közölt antiszemita jellegűnek is tekinthető cikket, addig az utóbbi lapokban a harmincas évek közepétől az említett szerzők kollektívumként beszéltek a „zsidókról”, és a „faji” megkülönböztetés szorgalmazói voltak, bár a nyilasmozgalmat határozottan elutasították, sőt egyesek, mint például Darvas vagy Kodolányi, rokonszenveztek a Szovjetunióval.[30]  …  A népi írók reformtörekvéseinek sajátos bizonyítéka, hogy sokan – mint például Darvas, Erdélyi, Kodolányi, Féja – 1945, illetve 1956 után kiválóan integrálódni tudtak a pártállami rendszerbe is.[34] 

A „kétfrontos harc”: zsidó- és németellenesség 

Szabó Dezső nyomán általános volt az a nézet, hogy a magyarság boldogulását két belső ellenség teszi lehetetlenné: „az értelmiségi helyekre tolakodó zsidók” és „a földet elfoglaló svábok”.[35] Bajcsy-Zsilinszky Endre szinte teljesen elszigetelődött, amikor 1938-ban – volt fajvédő létére – nem volt hajlandó teljes mértékben csatlakozni az antiszemita közbeszédhez, és ezt a „svábok” elleni uszítás fokozásával sem tudta kompenzálni. Illyés Gyula[36] a Nyugat 1932. augusztusi számában a „judeo-germán” Budapest szellemi hegemóniájáról panaszkodott. … Hozzá kell tennünk: Illyés 1941-től teljesen szakított ezzel a magatartással: védelmébe vette az üldözött írókat, lapjában publikálási lehetőséget biztosított nekik, és 1944-ben felajánlotta Sárközi Györgynek, hogy elbújtatja. 

A „kétfrontos harc”: antiszemitizmus és antikapitalizmus 

Az antikapitalista áramlatok képviselőinek zöme egyúttal antiszemita húrokat is pengetett. A népi írók esetében ez elvileg nem lett volna szükségszerű: hiszen társadalomkritikájuk tárgya a keresztény arisztokrácia feudális nagybirtokrendszere volt. Mégis azt tapasztalhatjuk, hogy a falukutatók jelentős részének fantáziáját nemcsak a feudális nagybirtok felszámolása, hanem a teljes „őrségváltás” foglalkoztatta. …

A falukutató népi mozgalomra 1945 után akasztották rá egységesen a „baloldali” jelzőt. Maguk a kortársak ezt korántsem érezték ennyire egyértelműnek. Rajniss Ferenc az Új Magyarság 1937. november 7-i számában arról cikkezett, hogy a falukutatással az a legnagyobb baj, hogy a zsidóság és az egész baloldal a maga számára sajátítja ki ezt a mozgalmat. Hogy ezt az érintettek mennyire hagyták, talán már az eddig idézett állásfoglalásokból is kikövetkeztethető.

Jegyzetek

[23] Milotay kritikusan viszonyult a népi írókhoz, „baloldaliságuk” miatt, de lapjában publikálási lehetőséget biztosított nekik, és ismertette műveiket.

[24] Erdélyi József Bibó vagy Darvas szerint csak „Solymosi Eszter vére” című versében volt antiszemita. Valójában Erdélyi már 1919-ben írt antiszemita verseket, melyekről életrajzában azt hazudta, hogy azokat „nem merte” publikálni – 1938-tól azonban ez a félelme megszűnt, és több tucat verset jelentetett meg, melyek közül a Solymosi Eszter még az enyhébbek közül való. Erdélyi fontos feladatának tekintette a zsidóság trójai falovaként aposztrofált „beteglelkű József Attila” kultuszának felszámolását is (Egyedül Vagyunk, 1943. január 29.). Erdélyi 1945 után először Romániában húzta meg magát, majd 1947-ben önként jelentkezett a budapesti politikai rendőrségen. A népbíróság többéves börtönbüntetésre ítélte, melyet részben le is töltött. 1954-ben Darvas József rehabilitálta, és megjelent újabb verseskötete is.

[25] A kormánypárttól jobbra álló Magyar Élet című lap 1936–1944 között jelent meg, 1938-ban Matolcsy Mátyás volt főszerkesztője, ő vitte sikerre a lapot, mely ekkor 3500 példányban kelt el. Felelős szerkesztő 1938–1944 között Fitos Vilmos, 1943-tól Kristó Nagy István segédszerkesztő. A lap munkatársai számos antiszemita írást jelentettek meg, cikkeikben visszatérően használták a „faj”, „fajiság” kifejezést.

[26] A Magyar Út eredetileg a Soli Deo Gloria protestáns főiskolai szövetség lapja volt, 1934-től jelent meg havi két számmal, 1940-től hetente. Impresszumában „világnézeti és társadalompolitikai hetilap”-ként jellemezte magát, mely a „magyarság faji felemelkedésért küzd”.

[27] Kodolányi 1937-ben Baumgarten-díjat kapott, 1939-ben a zsidótörvények „lagymatag” végrehajtása miatt tiltakozott. 1941-ben kioktatta Szent-Györgyi Albertet, aki azt állította, hogy az egyetemi ifjúsági szervezetben legalább 6 százalék erejéig a zsidóságnak is helye van.

…  Bibó mellett Kodolányi volt a népi táborból azon kevesek egyike, aki utólag hibának, sőt véteknek nevezte saját 1944 előtti magatartását.

[28] Darvas Józsefnek (1912–1973) jelentős szerepe volt a Márciusi Front létrehozásában, írásai megjelentek a szélsőjobboldali Egyedül Vagyunk című lapban is. 1941-ben Oláh Györgytől Ferenc József-díjat kapott, 1945–1946 közötti publicisztikájában a zsidók keretlegény mentalitásáról és a sárga csillag „nemesi kutyabőrként” való használatáról cikkezett (pl.: Fekete úr élni akar In: Szabad Szó, 1945. december 11.). 1945-től haláláig országgyűlési képviselő, a Parasztpárt alelnöke, 1947-től 1956-ig építésügyi, illetve közoktatásügyi miniszter, 1957–1959 között a Hunnia filmstúdió igazgatója, a Magyar Írók Szövetségének elnöke, a Hazafias Népfront alelnöke, az Elnöki Tanács tagja.

[29] Veres Péter 1945 előtt szemben állt a hatalommal, így nem kokettált a Gömbös-féle Új Szellemi Fronttal sem. Nézetei azonban nem voltak mentesek a rasszizmustól és szélsőjobboldali retorikától: 1937 októberében két tanulmányt is írt „Fajszocializmus vagy tiszta szocializmus”, illetve „Vértörzs, néparc, ideáltípus” címmel. Ugyanebben az évben írta, hogy az „Anschluss” szükséges és üdvözítő. A magyar értelemben vett „nemzeti” és „szocialista” jelzők végigkísérték egész publicisztikáját. Nem volt hajlandó aláírni a zsidótörvények elleni tiltakozást azzal, hogy az a középosztály és a zsidóság belügye. Révai József 1945 után mindig kiállt mellette, 1950-ben és 1952-ben Kossuth-díjat kapott.

[30] Kodolányi 1941. június 22. után nem sokkal azt írta egy levelében a Szovjetunió megtámadásáról, hogy „nekem fáj a dolog”, és lelkendezve írt a szovjet szövetkezeti formákról, „a népi kultúra csodálatos felvirágoztatásáról”, mert „a Szovjetunióban négymillió példányban olvassák Tolsztojt” és „a szülő vogul asszonyhoz repülőgépen megy a bába”. (Tüskés Tibor: Kodolányi János. Budapest, 1999, 148. o.)

 [34] A kommunista párt nyomására 1945 májusában megszüntették a „népi” írók igazolását.

[35] Hozzá kell tennünk: epigonjaival ellentétben Szabó Dezső a leghatározottabban ellene volt a numerus claususnak, és már az első zsidótörvény miatt tiltakozó levelet írt Darányi Kálmán miniszternek: „Nem a zsidók kizsákmányolását kell megszüntetni, olyan életrendet kell teremteni, mely lehetetlenné teszi a magyarság mindenféle kizsákmányolását.” (Idézi Gombos Gyula: Szabó Dezső, 385. o.)

[36] Illyés 1935-ben a Magyarország című lapban írt cikkeivel részt vett Gömbös reformpolitikájának népszerűsítésében, 1938-ban Imrédy Béla juttatta tisztességes álláshoz a Magyar Nemzeti Bankban. Illyés első szerzője volt az Egyedül Vagyunk című szélsőjobboldali lapnak: 1946-ban viszont már Rákosi Mátyás barátságáért lelkendezett, és azt ecsetelte, hogy mennyire megfelel „Rákosi temperamentuma a magyar népnek”. (Szabad Nép, 1946. szeptember 1.) Nem sokkal később arról cikkezett, hogy a Kommunista Párt „azon az úton halad, hogy valóban belégyökerezzen a legmélyebb magyar népi talajba” (Nyerges, Senkiföldje irodalom, 132. o.). Hozzá kell tennünk, Illyéstől távol állt a németek vagy a zsidók kitelepítésének gondolata.

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük