A Balassagyarmattól 15 kilométerre eső Cserhátsurányból pár hete segélykérés érkezett. Egy hat gyermeket felnevelő, betegségei miatt önmaga ellátására is képtelen, ötvennégy éves asszony akarta közzétenni, hogy családja bármilyen segítséget elfogad. A faluban jártunk egy ugyancsak szegénységben élő, nem roma családnál is.
A nógrádi dombvidéken található szép fekvésű, 900 lakosú falu polgármesterétől, Szántó Józseftől megtudtuk, hogy kistérségi viszonylatban a településük helyzete nem a legrosszabb. A közmunka-programoknak is köszönhetően nyáron 12-15, télen 20 százalék körüli a munkanélküliség, és nincs olyan gyermekes család, amelynek a helyzete alapján ne járna ingyen tankönyv. Az önkormányzat nincs eladósodva, zökkenőmentesen adagolja a szociális juttatásokat. Igaz, a jogosultságot újradefiniáló törvényi szabályozás értelmében rendszeres szociális segélyből július elsejétől feleannyi lakosnak, de nekik rendszerint többet. A juttatásból kiszoruló, az áfa- és energiaár-emelések miatt aggódó embereket ez azonban nem vigasztalja.
Azt beszélik, Ráczék nem a legszegényebbek, egy boltos szerint “vidéki szinten csak úgy átlagosak”. A falu széli vakolatlan épületnél
Rácz Györgyné
botjára támaszkodva jön elénk a kerítésig. A házat férje építette, ő volt a segédmunkása. Az asszony akkor még a sok lépcsőért perlekedett – most fújtatva jut el a küszöbig. Az utcában nincs gáz, a szobában, ahol leültetnek, egy vaskályha, ágy, szekrény, régi tévé, kanapé, vallásos témájú képek. A szép, kerek mondatokban beszélő asszonynak az összes foga kihullott, úgy véli, az állandó anyaság miatt; “akkor is jött a gólya, amikor nem hívtuk”. Ráczné három felnőtt lánya már önálló, az egyik védőnő, a másik óvónő, a harmadik eladó lett. Messze mentek, magyarokkal házasodtak, unokák is vannak. A házban 57 éves férjével, a 18 éves, középiskolás Brigittával és a 16 éves Péterrel, valamint 30 éves, értelmi fogyatékos fiukkal, Józseffel élnek.
Az asszony tizenkét éve munkaképtelen. Rokkantnyugdíjból él, miközben az asztma, a cukorbetegség és az ezek következményeként fellépő panaszok kezelése sokba kerül: az összes javasolt gyógyszer beszerzése tizenötezer forintot vinne el havonta. Beszélgetés közben többször tartunk szünetet, a másik szobában pedig bőröndnyi berendezés várja, ha az asszony éjjel kezd fulladni. Egyetlen “ékszere”, a lányától karácsonyra kapott vércukormérő készülék; huszonöt teszt háromezer forintba kerül. Ráczné öt éve még eljárt a boltba, orvoshoz, ma csak a házban kopog a bottal, vagy kerítéstől kerítésig tapogat. Néha mégsem bír egy helyben maradni, “a botra támaszkodva kapirgálok a kertben, de múltkor beleestem a krumpliba, és ott kapálóztam”. Ma már csak irányítja a háztartást, a kopottas szegénység ellenére mindenütt nagy a tisztaság. Férje ápolási segélyt kap, hogy gondoskodjon róla is. Az asszonyt egy ideje pelenkázni kell, februártól a betétet nem fizeti a biztosító.
“Ha lehetett, mi mindig dolgoztunk.” A családi albumban lapozva születésnapi tortákat, vallási ünnepre felöltözött gyerekeket vagy a régi Ladát nézegetjük. Az iskolából kimaradt asszony a hatvanas évek végén valószínűleg a kőbányai porcelángyár raktárában zsákokat porolva szerezte be légúti betegségét. A sorra érkező gyerekek mellett a megyei vendéglátásban húsz évig szobaasszonyként, takarítóként, pincérként loholt, a nyolcvanas években több falubelihez hasonlóan az orosz piac vonzásában férjével “uborkáztak”, a tsz-től bérelt földön búzával, állatokkal foglalkoztak. A kilencvenes években szegényedtek el: az asszonynak egészsége miatt kellett otthon maradnia, útépítésekhez, nagy építkezésekhez ingázó férje négy évvel később tette le kényszerből a vakolókanalat. Azóta néha feketén dolgozott vagy közmunkára járt, de manapság inkább kalákában segítenek egymásnak a környéken, az aszszonyra vigyázva pedig nem élhet az önkormányzat által kínált lehetőséggel. Lassan eladogatták az állatokat, a tyúkólban ma szemét van; a régi hűtőládát nemrég dobták piacra. Öten élnek kizárólag szociális juttatásokból, mintegy száztízezer forintból. Elsőként a tizennyolcezer forintos ápolási segély érkezik, abból lesz hó elején a két iskolás gyereknek bérlete (5000), majd befizetik az évtizedek óta húzódó házkölcsön aktuális részletét (2500), és rendezik a legsürgősebb közüzemi számlákat. Olyankor már kell megint mosópor, olaj, tej, kenyér, ennivaló – és elfogyott a pénz. Szerencsére addigra megjön a családi pótlék (28 000) meg a lakásfenntartási támogatás (7600), továbbá az asszony és a rokkantnyugdíjas fiú járadékai (30 ezer és 31 ezer forint), az önkormányzat pedig évente néhányszor rendkívüli, pár ezer forintos támogatást is átutal. A bevételi oldalt a minden évben az iskolakezdéshez felvett ötvenezer forintos folyószámlahitel havi ötezer forintos törlesztőrészlete, illetve a fürdő kényszerű átalakítása (ehhez a mozgáskorlátozottak országos egyesülete is hozzájárult) miatt a szomszédoktól fel-vett kölcsön havi tízezres tétele apasztja. A lehetőségekhez igazodva reggelire pirítóst esznek magában vagy margarinnal, estére tea van, krumpli vízben, sóval, ha több a pénz, sajt kerül a gyerekeknek. “A cukor miatt máshogy kéne ennem, de ahhoz pénztárca kell.” Hús havonta egyszer van. A gyerekek általában kétszer esznek. Aznap reggel két kiflin osztoztak, az iskolában nincs ingyenebéd, a városba rendszerint egy forint nélkül járnak, de nyáron a falusi iskolában ehetnek. A családot lényegében a kiskert menti meg, a két teniszpályányi földdarabon többféle zöldség, krumpli terem. A ruhatárat a nagylányok, azok munkatársai és barátnői által küldött csomagok frissítik, a mosógép, a tévé és a használt videolejátszó is adomány. A bútorzat az uborkakonjunktúra idejéből származik. A telefont megtartották, az asszonynak többször volt szüksége gyors orvosi beavatkozásra.
A házban télen két helyiséget fűtenek, és jó melegen öltöznek. Tavaly a lányok családjai adták össze a tüzelőre valót. “Mi nem megyünk az erdőre, inkább megdöglünk. Nagyon sokat kérek kölcsön, az isten áldja meg a szomszédaimat, de már nem tudok kitől” – sírja el magát nem először Ráczné, akinek a létfenntartás közepette arra is gondolnia kell, hogy egy kamasz fiú és egy lassan nővé érő lány édesanyja. “Nem diszkózik, de ápolt, tiszta, jó illatú szeretne lenni. Inkább gyógyszert nem veszek, de legyen meg a tusfürdő, egyedüli cigánylányként az osztályban legalább ez legyen meg neki.” Brigitta ápolónő szeretne lenni, ennek azonban a szülők most nem sok esélyt adnak. A lány által pályázaton elnyert használt számítógép jó ideje nem működik, hiába kapcsolgatjuk. Mellette a polcon vallásos témájú könyvek, Ráczné szeretne olvasni, de a cukorbetegség miatt megromlott látásával csak pár percig tudja a lapokat nézni, a szemüveg kiváltására pedig nincs pénze. Találunk egy régi útikönyvet is. A férj kőművesként egyszer megfordult a Balatonnál, Brigitta 14 évesen nyaralt ott, Ráczné pedig akkor járt az innen két órára eső Pesten, amikor az egyik kórházból a másikba vitték. Péter a “szegény gyerekek táborában” töltött pár éve két hetet Salgóbányán. Nyáron tévét néznek, erdőbe járnak, bicikliznek.
Bármilyen segítséget elfogadnak.
Nem messze, az úgynevezett szocpolos házak utcájában keveseknek van pénze kerítésre, de a munka nélküli asszonyokat amúgy is rendre otthon találni. Hétköznap, kora délután van, a felzörgetett fiatal pár férfi tagja egyik gyermekükkel láthatóan most ébredt. A családfő hosszas vívódás után áll csak rá, hogy egy órára beengedjen az életükbe, de nem fotózhatunk, nevüket sem írhatjuk le A talán negyven négyzetméteres szerkezetkész épület nem kellett az eredeti igénylőnek, így jutottak a második gyerek után az ingatlanhoz és a támogatás egy részéhez. Mint mondják, a pénznek csak a fele érkezett meg, nem tudják, miért. A befejezetlen emeleti szobákat raktárként használják, az egyedüli lakóhelyiségbe visszahúzódva pár percig csak a házon át fütyülve közlekedő szelet hallgatjuk. “Mintha papírból lenne, szigetelni kéne, de miből. Nagyon hideg télen, de fűteni amúgy is csak itt lehet, úgy épült.” A kedves, szomorú arcú, vendéglátó-iparit végzett 26 éves nő gyese márciusban járt le. Minden reményük az óvoda konyháján tavasztól esedékes állásban volt, de az másnak jutott, amit azért is fájlalnak, mert jó lett volna, ha az asszony maga tudná hozni, vinni reggel a gyerekeket. “A munkaügyi hivatalban már megkaptam az ügyintézőtől, hogy ő négy gyerekkel is bírta a tempót annak idején, ne képzeljem, hogy majd válogathatok.” A szülők halkan, fáradtan beszélnek, a hatéves hirtelenszőke kisfiú és négyéves húga mosolyogva figyel, kedvenc macskájukat dögönyözik.
A messziről ideházasodott 30 éves férfi nem tanult szakmát, így hamar egy gyárban találta magát, a szalag mellett túlórázott évekig. Ez elkoptatta a születésétől fogva problémás csípőjét, műtötték, majd protézis is kell. Nem volna szabad emelnie, egyik csigolyája is bármikor felmondhatja a szolgálatot, de “nem lehet válogatni”. Az önkormányzatnál tavaly júliustól napokig közmunkán volt, amikor az két hétre leállt, el akart menni tanfolyamra, de aztán a munka hirtelen újrakezdődött. A hivatalnál ötvenezer forint bruttóért kaszált, néha maszekolt is. Ha egy négytagú családban csak az egyik felnőtt dolgozik, de az megkeresi a minimálbért, összbevételük a családi pótlékkal már nyolcvanezer forintot tesz ki – ekkor viszont rendszeres szociális segély nem jár. Az asszony munkaviszony hiányában nem folyamodhat foglalkoztatással kapcsolatos segélyért. “Pedig sehogy nem lehet ezt beosztani. Befizetem a csekkeket, ha tudom, és marad harminc-negyvenezer forint mindenre.” A befektetésként, részletre vett számítógép havi hatezret visz el, a jobb periódusban bevezetett internetet viszont hamar kikapcsolták. A lány szülei szerencsére itt laknak a közelben. “Kert is van anyuéknál, meg állat. Éhen nem halunk, csak állunk egy helyben.” Játékra áldoznak, és a rokonokkal csereberélnek, de az utca nem fog össze. A gyerekek itt is a faluban üdülnek. Egyszer voltak a Balatonnál, amikor az ott dolgozó férfi főnöke megengedte, hogy levigyék a családot, a kisfiú bizonyságul mindenáron szeretné elővenni a vízparton róla készült képet. “Egyfolytában azon töröm az agyam, hogy továbbálljunk, de ahhoz is sok pénz kell. Most megyek majd Gyarmat-ra munkát nézni.” “Igen, valahogy így képzeltem az életet – mondja a fiatalasszony -, csak kicsit jobban, kicsit másképp.”
“Magyarországon a rendszerváltáskor nem volt forgatókönyv, se vízió, mit kell tenni szociálpolitika címén, ez pedig azóta sem nagyon változott” – mondja Mózer Péter, az ELTE Társadalomtudományi Kar Szociális Munka és Szociálpolitikai Tanszékének oktatója, aki szerint épp az általános tanácstalanság miatt is menekülhetett a kezdeti recesszió elől oly sok ember (rokkant)nyugdíjazásba. A rendszerváltó elit a kérdést ötlet híján helyi szintre tolta, és mosta kezeit: így lett a települési önkormányzat az állami szociálpolitika tartóoszlopa. “Lényegében nincs visszacsatolás. Minden önkormányzat egy fekete doboz, nem lehet rálátni makroszinten se a pénzköltésre, se a hozzáférés jellemzőire” – állítja a szociálpolitikus, aki szerint azt sem tudni biztosan, valóban kiemelt figyelmet fordítunk-e a leginkább elesett rétegekre.
“Vannak jó példák is, de általánosságban elmondható, hogy az eljárások túlzóan bürokratikusak, az igénylés gyakran megalázó akadályfutás, mintha minél kevesebb embernek szeretnénk adni a juttatásokból.” Mózer Péter olvasatában ugyancsak a koherens vízió hiánya miatt változik folyamatosan a törvények által úgy-ahogy megrajzolt rendszer, ami kaotikusan sok ellátási formát eredményez. Az egymásra épülő juttatások jó része ugyanazt a kört érinti, csak más-más szabályokkal – ezért találunk nyugdíjszerű ellátásból például többtucatnyit. Minden érában létezik egy-egy slágertémának szá-mító segélytípus, ami nagyon sok embert érint, de emögött inkább hangsúlyeltolódások s nem világos, rendszerbe helyezett célkitűzések vannak. Helyi szinten nincsenek összekötve egymással a szolgáltatás típusú szociális és foglalkozáspolitikai ellátások, nincs olyan szisztéma, ami alapján az arra hivatott szervek egységben segítenék a bajba jutott embereket. Az információhoz férés biztosításának színvonala is nagyon változó. Szociális ellátórendszerünk sokaknak ad keveset; egyrészt nagyon alacsonyan húztuk meg a küszöböt, ami felett már jár ellátás, és maguk az összegek is igen csekélyek. “A jelenlegi ráfordítás a társadalom állapotához képest kevés, a gazdaság teljesítőképességéhez mérten sok. Nem lehet érezhetően bővíteni, de kivonni sem szabad. A lecke most az, miként lehet a meglévő forrásokból jobbá tenni az emberek életét, miközben az európai demográfiai és foglalkoztatási trend szerint egyre kevesebb a kereső, rövidül az aktivitás időszaka, és a munka világa is változik. Az biztos, hogy tovább már nem érdemes a bizonyítottan nem működő technikák között kapirgálni.”
A szociális ellátások legfeljebb ha túlélhetővé tehetik a szegénységet – a szegénység csökkenésében mérhető elmozdulás kizárólag a foglalkoztatás arányainak javulásától várható. “A politika illúziókban él. Az elszegényedett rétegek gyermekei számára hosszú távon jó megoldás lehet az oktatás fejlesztése, de látni kell, hogy rövid távon zömmel tanulatlan, leromlott munkavégző képességű, egészségileg, mentálisan megroppant embereknek kellene segíteni munkát találni. Ne álmodozzunk arról, hogy jó munkáik lesznek” – értékel Krémer Balázs, a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Szociológiai és Szociálpolitikai Tanszékének docense, aki úgy látja, a foglalkoztatási kérdés a nem jól fizetett, alacsony státusú munkák világában dől el. A tapasztalat szerint a szolgáltatási szektor és a kisvállalkozások azon része, ahol van bővülés és konjunktúra, teljesen kívül esik a döntéshozói látókörön, a foglalkoztatottsági támogatási programok olyan dekonjunktúrában lévő helyszínekre (ipari, mezőgazdasági nagyüzemekbe; romák esetén régi, kihalófélben lévő szakmákra) irányulnak, ahonnan a tőke magától menekül. Az alacsony bérű foglalkoztatási szegmenst olcsóbbá kellene tenni a foglalkoztató számára, és élhetőbbé, barátságossá a munkavállalók szemszögéből – véli a szakértő, aki azt is fájlalja, hogy “a foglalkoztatáspolitika úgy csinál, mintha még mindig a teljes munkaidős, határozatlan idejű kinevezések korszakában élnénk”. Egy másik közkeletű illúzió szerinte az, hogy az elmaradott térségekbe ömlik majd a tőke – s ezért nem fektetnek semmit a mobilitás, a migráció, ha úgy tetszik, az ingázás serkentésébe. Tetejébe a túlregulázott munkaerőpiacon a magas költségek és kockázatok nem serkentik a foglalkoztatás bővülését. “A korábban tartósan munkanélküliek újra munkába állása produktivitási kockázat a munkaadónak és drága életformaváltás a munkavállalónak, ezért a kockázat és a költségek megosztásával kifejezetten premizálni kellene a visszatérést.” A munkaerő-piaci kínálatot feljavító aktív programok, így a képzések, átképzések világát nehéz osztályozni, mert hiányzik az adatok, eredmények szisztematikus gyűjtése, a visszacsatolás. A néha napvilágra kerülő kutatások ugyanakkor a docens szerint meghökkentő eredményekkel szolgálnak: depressziós térségekben például nemegyszer előfordul, hogy a képzésben részt vettek elhelyezkedési esélyei fikarcnyit sem javulnak. “Az aktív programok nem a munkát keresők igényeit és nem is a munkaerőpiacon helyenként változó keresletet követik, hanem a programmenedzserek, képzők nyomulásának sikeressége szerint alakulnak. Ez egy kínálati piac, amely nem reagál a területi különbségekre.” A tűzoltásra szánt, országszerte egyre nagyobb mértékű közmunkaprogramok olykor valóban gyors segítséget jelentenek, de a tartós munkalehetőségek szempontjából nem vezetnek sehova. A tárca vízió nélkül, szereptévesztésben él, amikor úgy véli, piaci kudarc esetén neki, a foglalkoztatáspolitikának kell foglalkoztatnia az embereket. “Minél tovább mennek a közmunkaprogramok, az emberek annál tovább távolodnak kulturálisan a piactól, és egyre többen képzelik a jövőjüket az államtól való szoros függésben. Inkább fiskális, jogi, szolgáltatási eszközökkel kell segíteni abban, hogy mindenkinek sikerüljön megkötni a maga alkuját a valódi piacokon. Nem a piacoktól kell megpróbálni megvédeni az embereket, hanem azzal kéne kommunikálni, mediátorként az érdekviszonyokba beavatkozni. Az embereket ösztönözni kell, de nem úgy, ahogy ma teszik. A segélyek leszorítása, a hatósági regulák szigorítása csak a tartósan munka nélküliek munkaerő-piaci elvárásoktól való elszakadását hozzák. A szegénységgel szembeni intézményi indulat helyett a frusztrált embereket motiválni kéne, önbecsülésüket visszaadni, képessé tenni őket arra, hogy keressenek, alkudjanak. Ma szóba nem kerül, hogy ez a munkaügynek feladata volna.”
A tanulmány a Magyar Narancsban, az “Az úgy othagyott Magyarország” sorozatban jelent meg.
Forrás: Magyar Narancs
Szóljon hozzá!