Magyarország - Szlovákia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2007-2013 Partnerséget ép ítünk Európai Unió
content top

Acsai N. Ferenc: A lengyeltóti kistérség – A magyar tenger peremén

A csisztapusztai gyógyvíz, a szocializmusban etalon BB, az évente 20-30 ezer turistát vonzó Krisna-völgy, a világhíres buzsáki hímzés – mindegyik a lengyeltóti kistérség büszkesége. Zsákfalvai, cigánytelepei, elképesztő állapotú úthálózata és magas munkanélküliségi mutatói miatt azonban a 33 leghátrányosabb helyzetű (LHH) kistérség között tartják számon a Balatontól délre elterülő vidéket.

Az LHH-programon belüli fejlesztési alapból közel 500 milliót nyert a kistérség: óvodák, iskolák újultak meg, a települések infrastrukturális helyzete irigylésre méltó, a közeljövőben repülőgépalkatrész-gyártó vállalat és egy pulykavágóhíd kezdi meg működését Somogyváron, illetve Lengyeltótiban, 250 új munkahelyet teremtve. A tíz települést tömörítő kistérség ezzel együtt is az északi kapuja a dél-dunántúli nyomornak.

A romlás kezdeteit itt is ugyanabban látja mindenki, mint az ország hasonló sorsú vidékein: “A szocialista nagyvállalatok tönkremenetele érződik még mindig, mindenhol. Az egykor 150 embernek munkát adó építőipari szövetkezet telepét hosszú évek után sikerült értékesíteni, most egy ásványvíz-palackozó működik ott 11 dolgozóval. A BB kombinátot 1996 környékén adták el úgy, hogy az állam annyit sem kapott érte, mint amennyi a tartályokban lévő bor ára volt. Korábban háromezren dolgoztak ott a környékről, ma harmincan. A balatoni turizmus átstrukturálódásával rengeteg ember veszítette el még ezt az idényjellegű munkáját is” – adja meg az alaphangot az 1900 lelkes

Somogyváron a harmadik polgármesteri és április óta harmadik országgyűlési képviselői ciklusát töltő fideszes Móring József Attila. Szerinte a jelen legégetőbb problémája azonban a nagy számú roma lakosság. “A lehetőségeink annyira nem rosszak, közel van a Balaton és a megyeszékhely is, tehát más nem feltétlenül indokolná, hogy a leghátrányosabb helyzetű kistérségek közé tartozzunk, ez viszont nagyon. Ráadásul telepszerű képződmények is vannak Öreglakon, Lengyeltótiban, Vityapusztán.”

A közigazgatásilag Somogyvárhoz tartozó, bár hat kilométerre lévő Vityapusztán 30 éve még alsó tagozatos iskola volt, százak dolgoztak az állami gazdaságban. A rendszerváltással ez megszűnt, aki tehette, elköltözött, jelenleg a 250 lakos 85 százaléka cigány. A telep szinte megközelíthetetlen, embertelen körülmények között élnek családok. Mindössze 3 kilométerre van a 67-es főúttól – amit most csak 60 kilométeres kerülővel lehet elérni.

“Nem szabad százmilliós telepfelszámolási programokat indítani. Mindenféle szervezetek és alapítványok próbálták ezeket a pénzeket kezelni, miközben a valós gondokkal az önkormányzathoz jönnek az emberek. Sokkal olcsóbb és egyszerűbb, ha ezeket a telepeket ellátjuk infrastruktúrával” – folytatja Móring. Fölvetésünkre, hogy ez nem a cigányok teljes elkülönítését segítené-e inkább elő, határozottan állítja, hogy nem. “Akik eddig beköltöztek a faluba, csak azért jöttek, mert a minimális szolgáltatások is leépültek addigi lakhelyükön” – magyarázza.

A tíz éve stagnáló lakosságszámú Somogyvár osztrák partnerkapcsolatát kihasználva már jóval a csatlakozás előtt megpróbált elsajátítani néhány uniós normát: például azt, hogy a mindenki számára elérhető közszolgáltatásokon túl alapvetően fontos egy településen, hogy legyen jó óvoda és iskola. A fejlesztések eredményeként ez megvalósult, az említett vállalkozás megtelepedésével pedig a munkahelykérdés is megoldódni látszik – de ki fog dolgozni?

“Ez a munka nem feltétlenül igényel felsőfokú végzettséget. De szemléletváltásra lenne szükség, zömében a romák körében. Rá kell venni őket, hogy áldozatot kell vállalni, és nem lehet beállni arra az életmódra, hogy csak segélyből meg a gyerekek után járó családi pótlékból élnek.” A politikusi pályája előtt a helyi kisegítő iskolában tanító Móring szerint korábban a jelenleginél többen próbáltak segélyből élni, és nem volt könnyű nemet mondani. “Akit csak lehet, foglalkoztatunk közcélú, közhasznú munkával, az árkokat már anynyiszor kipucoltuk, hogy tényleg csillognak. Tovább kellene lépni valami termelőtevékenység felé. De hiába jó a kapcsolat a kistérség települései között, még mindig képtelenek voltunk megszervezni például azt, hogy a földjeinket ne adjuk ki bérbe, hanem mi termeljünk rajtuk valamit, hogy ezzel is segítsünk az embereknek visszatalálni a munka világába.”

Lengyeltótiban

A majd’ harminc éve városvezetőként dolgozó, és a polgármesteri székben az utolsó hónapjait töltő Papszt Lajos arról beszél, hogy a nehéz helyzet kikényszeríti a politikamentes hozzáállást. “Mindenki a kistérség javát keresi. Hátrányos helyzetűként mintatérség lehetünk az országban. Lengyeltóti például lemondott a leaderpénzekről (egyfajta uniós vidékfejlesztési támogatásról), és csak felügyeljük, hogy a kistérség más települései meg tudják pályázni a mi keretünket. Minden településre kell szennyvízelvezetés, ügyelet, oktatás, iskolabusz, minden területen együtt kell működni, nem tudjuk a településeket arrébb tolni. Az meg magánügy, hogy kinek milyenek a politikai és egyéb érzelmei.”

A térségre a legsúlyosabb csapások egyike a balatonboglári mezőgazdasági kombinát leépítése volt. Szőlő- és gyümölcsterületeket vágtak ki, ami megmaradt és terem, eladhatatlan. Egykor 500 tagja volt a hegyközségnek, ma inkább nem telepítenek szőlőt, mert nem tudják értékesíteni.

Móringhoz hasonlóan ő is elkeserítőnek tartja a romakérdés kormányzati kezelését. “Negyven éve az összes kormány itthagyta a vidéknek a romaproblémát. A 70-es, 80-as években a vállalatok, hogy a jó szakmunkásnak magasabb bért tudjanak fizetni, felvettek udvarosnak három romát a mindenkori minimálbérért, akik aztán elsöprögettek. A magántulajdonú vállalat ezt nem teszi meg, mert nem szociális foglalkoztató. Ennyi változott.”

Lengyeltótiban roma foglalkoztatási programot szeretnének beindítani, ami az elképzelések szerint 35 családfőnek adna szakmát, hogy az ide települő vállalkozó találjon munkaerőt. Ehhez akár kényszereszközöket is alkalmazna Papszt: “Ha minden negyvenévesnek adnának annyi pénzt, hogy ne kelljen dolgoznia, senki nem dolgozna a világon. Miért akarnék reggel hatkor felkelni, ha ráérek tízkor. Ezt tudják a roma szervezetek is, a politikusok is, csak ez nagyon kényes kérdés. És van még egy fontos probléma: a magyar ember nem mobilizálható, bármi áron, akár értelmetlen hitelek útján is inkább épít, és nem bérel. Azt gondolja, hogy a munkahely idejön hozzá.”

A térség Balatontól legtávolabbi települése Pamuk, 273 lakossal, az elmúlt húsz évben 10-15 százalékról 40 százalékra emelkedő roma lakossággal. Tóth Csaba polgármester kiöregedő, iskolázatlan zsáktelepülésként jellemzi faluját, ahol munka kizárólag az önkormányzatnál van. “Az 55 szociális segélyezettből 37-et foglalkoztatunk, de a szociális rendszer átrendezése nagyon szükséges lenne. Ezeket az embereket először vissza kell szoktatni például arra, hogy fél 8-ra be kell jönni, és 4-ig itt kell lenni. Az Út a munkához program arra jó, hogy legalább azt megtanulják, ami egy vállalkozónál alapvetés” – mondja.

A rendszerváltás előtt a környékbeli vállalatok busszal jöttek az emberekért, és vitték őket dolgozni. Az akkori munkaképesek ma 50 körüliek, akiket sehova sem vesznek fel, a fiataloknak nincs iskolai végzettségük, segédmunkásból pedig nem kell mindenhova. Az iskolát és az óvodát 30 éve bezárták, a település megközelíthetősége több más kis faluhoz hasonlóan botrányos. Egy út vezet be, miközben 500 méteres aszfaltozással már a főútra lehetne csatlakoztatni a település másik végét is. Hiába megy a falu mellett a Fonyód-Kaposvár vasútvonal, senki nem jár vonattal, a síneken kívül semmi nem emlékeztet arra, hogy Pamuk ma is megállóhely.

A településen száz forintért lehet telket vásárolni az önkormányzattól, ha a vevő vállalja, hogy két éven belül elkezdi, négy éven belül pedig befejezi az építkezést. “Ez jó lehetőség lett volna a fiataloknak, de a szocpol megszüntetésével és azzal, hogy nincs állandó munkahelyük, ami miatt hitelképtelenek, úgy néz ki, ez is bedőlt” – meséli Tóth Csaba.

Buzsák a kistérség talán legfejlettebb települése. A Nemzeti Diverzifikációs Program keretéből nyert forrásokból megújult a faluközpont és a katolikus templom. A községhez tartozik Csisztapuszta híres gyógyvizével, amit a német, osztrák, holland vendégekkel szemben a magyar közönség még nemigen fedezett fel. A fürdő mellett a buzsáki hímzés és a két éve újjáalakult, egykor nagy sikereket elért néptáncegyüttes a főbb nevezetesség. Az évi 350 milliós költségvetésből 125 milliót fordítanak az iskolára, de a továbbtanulók egyelőre nem jönnek vissza. A Csisztapuszta és Fonyód közötti négy kilométeres út megépítésével tudnák igazán kihasználni a Balaton közelségét – de ez a közel 3 milliárd forintos beruházás még várat magára.

Sziget

A Krisna-tudatú mozgalom Magyarországon az 1970-es évek végén jelent meg jóga- és egészségmegőrző mozgalomként. A rendszerváltáskor lett hivatalosan bejegyzett egyház. A Somogyvámos melletti ökofarmot 1996-ban adták át, a cél egy önfenntartó közösség létrehozása volt. A farmon nincs elektromosság, és a vízhálózat is lassan lecsatlakozik a faluról.

A házak többségét nap-, illetve szélenergia látja el, a főépületet egyelőre aggregátor. A farm tehenészete, kertészete, vízgazdálkodása, mezőgazdasága és nádgyökérzónás szennyvíztisztítása európai hírű, hat egyetemmel és az MTA-val is van kooperációs szerződésük. A gazdaságokban sok falusi embert foglalkoztatnak, az évente idelátogató 20-30 ezer turista pedig a környék falvaira is jó hatással van – legalábbis a krisnások szerint. A 250 hektáros területen százhúszan laknak, többnyire családokban. Akkreditált általános iskolát tartanak fenn, a közösségben két orvos él.

Tájékoztatásuk szerint idén elkezdik a Budapestről ismerős ételosztó, karitatív tevékenységet a kistérségben is. A lengyeltóti kistérség településeinek nincs különösebb kapcsolatuk a Krisna-völggyel. Több polgármester is úgy nyilatkozott, hogy tiszteletre méltó sok minden, amit a krisnások csinálnak, de van velük szemben egyfajta távolságtartás, aminek az eltűnéséhez idő kell.

A tanulmány a Magyar Narancsban, az “Az úgy othagyott Magyarország” sorozatban jelent meg.

Forrás: Magyar Narancs