Magyarország - Szlovákia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2007-2013 Partnerséget ép ítünk Európai Unió
content top

Magyarország

Őrszigethy Erzsébet: A magyar szociográfiáról

Bibliográfia

Recenziók

Újabb írások

18-19. századi előzmények

Ugrás a korszak bibliográfiájára

A magyarországi társadalomrajznak és leírásnak a huszadik század előtt is voltak művelői, tudósok valamennyien. Az idősorban talán a Zólyom megyei születésű Bél Mátyás (1689-1749) az első. Legnagyobb tudós műve, a „Notitia Hungarie novae historico geographica”: a vármegyéket bemutató köteteiből 9 vármegye leírása még életében megjelent (1735-1742), a szintén felvidéki Mikovinyi Sámuel térképeivel. Először Pozsony vármegyét térképezte föl, valamennyi kötet közül ez a legrészletesebb. Nemcsak történeti leírások ezek, természetföldrajzot is ad, és ír a tájban lakó nép életéről. Bél Mátyás foglalkozására nézve lelkész és pedagógus volt, emellett mai fogalmaink szerint történészi, helytörténészi, település-földrajzos, írói, újságírói tevékenységet is folytatott.

Tessedik Sámuel (1742-1820) Szarvason volt evangélikus lelkész. A népet a maga példájával okszerű mezőgazdálkodásra nevelte. Gazdasági minta iskolát és könyvtárat alapított, gyümölcsfát nemesített, falusi gyermekeknek olvasókönyvet szerkesztett. („Az iskolában és templomban elbutított fő sohasem jő egyenes állásba vissza.”) Szlovákul és magyarul tanított, munkáit német nyelven írta. Nagy műve, A parasztember Magyarországban micsoda és mi lehetne… a gazdasági viszonyokat is kommentálta. A németek betelepítésének ismertetése kapcsán kitért arra, hogy „a németek, ahelyett, hogy az új mezőgazdálkodás kovászává lettek volna, hamarosan megkedvelték s utánozták a hagyományos gazdasági „slendriánt”.” Ez az átfogó munka 1784-ben jelent meg németül, magyarul két év múlva adták ki, Pécsett. Gróf Széchényi Ferenc fordíttatta le.

A harmadik említésre érdemes magyar tudós a késmárki születésű Berzeviczy Gergely (1763-1822) nem csupán a paraszt-társadalom kutatója – az országra, a népre közgazdászként és jogászként is tekintett. Közgazdasági és jogi ismeretekkel felvértezve bírálta az adórendszert. A parasztnak állapotáról és természetéről Magyarországon című könyve vagy három éven át kéziratos formában terjedt, ez alatt a cenzor vigyázott az eredeti műre. Berzeviczy is német nyelven írt, ez a könyve 1806-ban jelent meg, majd száz évet kellett várni a magyar nyelvű kiadásra.

Orbán Balázs (1830-1890) író, néprajzkutató könyvei abban különböznek a fentebb ismertetett magyar tudósok műveitől, hogy az Orbán Balázs kötetek ma is gyakorlati haszonnal forgathatók. A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismereti szempontból című munkája 1868-1973 között jelent meg, hat kötetben. Leírásai nemcsak az egyes falvak, települések történeti, néprajzi monográfiái, hanem „népismereti” és művelődéstörténeti adalékokkal is szolgálnak. A nagy mű különlegességét adja, hogy bemutatott vidék népe személyesen ismerte a szerzőt – a „sovány báró” alakja máig megmaradt a népi emlékezetben. Könyveit a leírt vidékek lakói is olvasták.

A 18-19. század tudósainak nem voltak műfaji gondjaik, és sejtelmük sem lehetett arról, hogy munkásságuk révén a szociográfusok közé sorolhatók. Hogy ilyen műformára szükség volna Magyarországon, talán Berzeviczy érzékelte leginkább. „Történetíróink nem annyira az országnak, mint a királyoknak történetét, azok örökösödését, viszályait, háborúit, szerzeményeit és a főbb családok sorsát beszélik el. De hogy minő volt az ország belső állapota, melyek a nép jólétének vagy nyomorának okai, miként alakult a lakosok egymáshoz való viszonya, a nemzet megélhetése és a haza alkotmányának képe, ezekről alig emlékeznek meg.

20. század eleje

Ugrás a korszak bibliográfiájára

A huszadik század megteremtette a szociográfia tudományát és műfaját. Kezdetben volt a Huszadik Század c. folyóirat és Társadalomtudományi Társaság (1900), ebből nőtt ki a Társaság szociográfiai szakosztálya – 1913-ban, egyúttal a szociográfia fogalmát is meghatározták. A huszadik század elején tudományos igényű társadalomrajzot jelentett – a társadalom teljességre törekvő tudományos leírását.

A korabeli szociográfiának a társadalmi jelenségek összességére kiterjedt a figyelme. Empírikus vizsgálatokra, statisztikai és egyéb adatokra támaszkodva ábrázolta, ill. elemezte a terepmunkák, a történeti források és a statisztikai felvételek eredményeit. A jelenség leírása-értelmezése volt az elsődleges, a különböző közösségek (kisvilágok) alig-alig jelentek meg az írásokban. Nem volt követelmény a művek expresszivitása sem. A szociográfiát a jelenségek fegyelmezett megközelítése, a kutató-elemző technika kiművelése tudománnyá, tudományos diszciplínává avatta. A század elején született írások több hasonlóságot mutatnak a mai értelemben vett szociológiával, mint a mai szociográfiával. E művek szociológiával való rokonságát mutatja, hogy a mai szociológia-történet a század elején íródott műveket a szociológia-tudomány részének tekinti. A szociográfiától manapság elvárt expresszivitás és az ún. kisvilágok csak néhány írásban érzékelhetők, ilyen például Braun Róbert szociográfiája, amely Marosvásárhely szervezett munkásságát mutatja be (1909).

A bukott Tanácsköztársaság után a baloldali eszmeiségű szociográfia tilalmassá vált, művelői nem voltak kívánatosak a magyar tudományos világban.  Akadtak, akik az emigrációba menekültek, mások börtönbe kerültek, vagy csak egyszerűen elhallgattak. A kormány a szociográfiát és a szociológiát veszélyesnek ítélte, ezt mutatja az is, hogy Közép-Európában egyedül Magyarországon nem volt szociológiai tanszék az egyetemeken. Pedig épp elég sok baj látszott társadalomban, ami kutatásra, s a kutatások eredményeként jobbításra lett volna érdemes.

A vesztett háború után az országban a nyomorúság mérhetetlen, a szegény nép kiszolgáltatott. Általános a proletarizálódás. Mivel a népesség túlnyomó része mezőgazdaságból él, illetve abból megélni nem tud, a legszembetűnőbb az agrárnépesség szegénysége. A nép e korban azonos a magyar paraszttal, megmentésének fontossága a vezérlő gondolat. A magyar (paraszt)nép, az „őserő” helyzetének drámaiságára  Szabó Dezső  Az elsodort falu c. könyve (1919) hívja fel a figyelmet, majd 1928-ban Oláh György Hárommillió koldus c. műve tudatosítja ugyanezt. A társadalmat konzervatív és radikális szempontból elemzők többsége azt sugallta, hogy a Trianonban megcsonkított Magyarország jövője a magyar (paraszt)nép sorsának alakulásán múlik. Bár nem kevésbé nyomorúságos körülmények között élnek a gyári munkások (kiknek javarésze az agrárvilágból kiszorult proletár), aki a helyzetükkel foglakozott, „kommunista-gyanússá” vált.

A kormánypárti konzervatív jobboldal a társadalmi bajok enyhítése céljából a tudomány feladatává tette az ország szociális és gazdasági helyzetének regisztrációját. Erre a munkára országos szervezetek alakultak.  Tevékenységük jobbára monografikus feldolgozásokra és adatgyűjtésekre korlátozódott. Az Országos Faluszövetség (1920) és a Magyar Társaság Falukutató Intézete (1930) vállalta ezt a feladatot. A társaság kiadványai monográfiák és adatgyűjtemények, a helytörténeté a főszerep. Ma is használható kiadványuk a frissebb adatokkal kiegészített Magyarország helytörténeti irodalma 1527-1944. című munka /Dr. Bodor Antal- Dr. Gazda István/ 1984-es kiadása. A Magyar Szociográfiai Intézet 1924-ben miniszterelnökségi rendeletre alakult meg, a földrajztudós Teleki Pál tudományos és politikai elképzeléseihez igazodva működött. Az intézet adattárakat, katalógusokat állított össze, cédulák születtek százezer-szám. Az Intézet produktumaként egyetlen maradandó szociográfia sem született.

A kormányzat szociális intézkedéseket is tervezett. 1933-ban a belügyminisztérium minden vármegyébe szociális tanácsadókat nevezett ki, s a kormány megbízásából a vármegyék szociális viszonyairól jelentek meg kötetek, szám szerint hét. Szociográfia nem volt köztük.

Az ifjúság és az intelligencia mozgósítását is fontosnak tartotta a kormányzat. Ennek támogatott formája a falujárás volt. Falujárásokat elsőként az 1906-ban alapított Országos Széchenyi Szövetség szervezett. A cél: a fennálló rend keretei közt javítani a falusiak szociális helyzetén és pallérozni műveltségét. A Szövetség által támogatott falujárás alkalmat-lehetőséget nyújtott a „népnevelésre” is. Előfordult, hogy a kiszállásokat a helyi intelligencia szervezte, a programok közt szerepelt például „művészeti, kedélyképző, nemzeti tánctanfolyam”, ismeretterjesztő előadás az észak-itáliai kerámia és a szepességi habánok szín- és formaművészetének összefüggéseiről. A harmincas évek elejétől indított a Szövetség olyan falujárásokat, amelyek célja szociográfiai és néprajzi anyag gyűjtése volt.

A falujárás effajta divatja késztethette Kós Károlyt az alábbi megnyilatkozásra. „Ma falukutatást folytat mindenki, aki vasárnaponként „kivikkendezik” valamelyik falusi kocsmába… ma minden második ember okmánnyal bizonyítja be, hogy legalább a nagypapa nincstelen… zsellér vagy cseléd volt, ami jogot ad az intellektüel unokának, hogy magát a „mélymagyarsághoz” számítsa.”

1930-1944: A magyar szociográfia hőskora

Ugrás a korszak bibliográfiájára

A kormányzat szociográfiai és szociális színezetű szándékaival egy időben a társadalmi érzékenységgel megáldott értelmiségiek (írók, tudósok, publicisták, egyetemisták) a parasztok (a falusiak) állapotának föltárására készülődtek – szövetkeztek. A mozgalmak szervezői és a tollforgatók általában a századelő szülöttei.

Az együttes eszmélkedés kiváltói azok a híradások voltak, amelyek azt taglalták, hogy fogy a magyar, pusztít az egyke, nincs föld, szűkül a parasztság élettere. Az egykéről szóló első közlemények már a 19. század közepén megjelentek, de a 20. század húszas éveitől kezdtek sokasodni az egykéről szóló írások, sorozatok, vitairatok – a többi között, a Pesti Naplóban (1929), a Nyugatban (1933) a Századunkban (1934), az Előörs című politikai hetilapban. Az egykével kapcsolatos írások sorában az első Kiss Géza kákicsi lelkész tanulmánya volt, amely 1927-ben jelent meg a Protestáns Szemlében. A különböző falutanulmányok tapasztalatait foglalta össze az az országgyűlés alelnökéhez címzett Memorandum, amelyet Kodolányi János tett közzé az Élőszó című irodalmi, kritikai folyóiratban (1927).

A kisbirtokok csekély száma, a nincstelenek sokasága és a nagybirtokok túlsúlya már évtizedek óta a nyilvános polémiák tárgya volt. A huszadik század elejétől tudósok elemzéseiből is kiviláglott, hogy elemi szükség volna a birtokszerkezet átalakítására. A nagy tekintélyű tudós, Schneller Károly (jogász, statisztikus, közgazdász) statisztikai adatokkal bizonyította, hogy a nagybirtok káros hatással van a népszaporulatra. (Közgazdasági Szemle 1918: Latifundium és népszaporodás). A fiatal Kerék Mihály (1902) agárközgazdász írásai is közismertek a faluval foglalkozó írástudók körében; a földbirtok-politikáról szóló könyvében azt hangsúlyozza, hogy a földinség a legnagyobb a „mammuthitbizományok” vidékén. (Magyar Szemle kiadása 1934.) Ugyancsak az egykéről – múltjáról, jelenéről, orvosszereiről ír a Magyar Szemlében (1935).

Az írói indulatokat Fülep Lajos zengővárkonyi református lelkész és műtörténész cikksorozata támasztotta föl, mely cikkek a magyarság pusztulásáról – az egykéről szóltak. A sorozatot a Pesti Napló közölte (1929). A visszhang azért is országra szóló volt, mert Fülep Lajos a maga tapasztalatait fogalmazta meg, melyeket a dél-dunántúli reformátusság körében szerzett. Irodalmilag-nyelvileg is kiváló, közérthető írások voltak. E cikksorozat hatására a húszas évek végén, a harmincas évek elején a parasztság sorsát fontosnak tartó írók sokasága cikket, vitacikket, esszét, látleletnek beillő beszámolókat, riportokat írt az egykéről, a (magyar) parasztok és a falvak állapotáról. Illyés Gyula a Nyugatban közzétett Pusztulás című úti jegyzeteit (1933) újabb vitairatok követték, többek között Braun Róbert, a század eleji Huszadik Század szociológusa is cikket írt az egykéről.  És íme néhány a hozzászóló írók hosszú névsorából: Babits Mihály, Féja Géza, Ignotus Pál, Karinthy Frigyes, Kodolányi János, Szabó Dezső, Szabó Pál.

Fülep Lajos és Illyés Gyula fent nevezett írásai kiváló szociográfiák, a szociográfia műfajának mai értelmezése szerint. Olyan művek, amelyek definícióját az erdélyi Gaál Gábor (a Korunk szerkesztője) fogalmazta meg pontosan: „társadalomtudományi gondolkodásban gyökerező irodalmi alkotás”.

Az írók a korszak különböző eszmeiségű mozgalmaiban is igyekeztek szóhoz jutni annak érdekében, hogy a magyar paraszt, a magyar falu fölfedezése társadalmi és tudományos programmá váljék. Az 1925-ben megalakult Bartha Miklós Társaság tagjainak gondolatvilágára az induláskor leginkább Szabó Dezső írói egyénisége, munkássága hatott. A Társaság alapszabályában a nemzetiségi kérdés vizsgálatát tekintették elsőrendű célnak. 1927-től kezdtek olyan témákkal foglalkozni, amelyeknek széleskörű publicitása, jelentős társadalmi visszhangja volt. Az egyik társasági ülésen Kodolányi János tartott előadást az egykéről. 1929-ben a BMT szerzői estekre hívta Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Féja Gézát, József Attilát. Új Magyar Föld címmel negyedévenként röpiratokat adtak ki. A társasághoz kapcsolódó írók falukutató mozgalom indítását tervezték. A programadó kiáltványt a társaság elnökével, Fábián Dániellel József Attila fogalmazta meg Ki a faluba! címmel. Elsősorban a fiatal nemzedékhez, a jövendő értelmiséghez szólt.  „…meg kell ösmernünk elevenen azt a magyar kultúrát, amely előtt a múzeumok halottas házában bámészkodunk.” Mert a falusi értelmiség népismeret nélkül hivatását nem teljesítheti: „oly külön lógtok az élet fogasán, mint a frakk, meg a báránybekecs.”  Kiemelt mondandója, hogy „hazánkban ma minden társadalmi és gazdasági kérdés: parasztkérdés.” A felhívást 1930 tavaszán nyomtatták ki Hódmezővásárhelyen, de alig fél év múlva a társaságból József Attila kilépett, s más írók is megszakították a társasággal a kapcsolatot.  A Társaság eszmei egysége megbomlott, a tagság egy része szélső jobboldali, más része szélső baloldali nézeteket hangoztatott.

Végtére a fiatal egyetemisták falukutatása már a húszas évek végén megkezdődött, s ugyan nem a Ki a faluba! kiáltvány buzdítására – a harmincas években is folytatódott.  A falukutató mozgalmakat egyházi és diákszervezetek kezdeményezték. Az első ezek között a felvidéki Sarlósok társasága. A cserkészek Szent György kör néven jegyzett regősmozgalma indította el a falujárást. A regősmozgalomhoz csatlakozó fiatalokból alakult meg 1928-ban a Sarló. Magyar (kassai, érsekújvári, pozsonyi, losonci) egyetemi hallgatók járták a vidéket, néprajzi és szociografikus tárgykörben gyűjtöttek adatokat. Bár munkájuk tervezett, rendszerezett volt, kevés maradandó mű született falujárásaik nyomán. Vezetőjük, Balogh Edgár írt egyedül szociográfiát, Tíz nap Szegényországban címmel.  Publikációik, úti beszámolóik a Prágai Magyar Hírlapban, a pozsonyi Magyar Újságban, Új szóban és a Vetésben, a losonci Mi lapunkban és a kolozsvári Korunkban jelentek meg. A Sarlósok csapatába tartozott Jócsik Lajos, a kiváló közgazdász, szociológus, író – a magyar környezetvédelem első teoretikusa, szakírója.

Az ifjú nemzedék legnépesebb tábora az Erdélyi Fiatalok társasága körül csoportosult. A harmincas évek elejétől kezdve faluszemináriumokat tartottak, felkészült tudósok részvételével – felvidéki és magyarországi falukutatók is látogatták a szemináriumokat. Vezéralakjuk, Venczel József félévig tanulmányozta a román Dimitri Gusti bukaresti szociológiai intézetében az empirikus szociológia kutatási módszereit. Gusti a monografikus szociológia megteremtője volt. A hírneves román tudóst a magyar fiatal falukutatók is példaképüknek, mesterüknek tekintették. A Venczel József által vezetett bálványosváraljai kiszállásokon (1941) komplex kutatási módszerrel gyűjtöttek anyagokat: a több ezer cédulázott adatot fényképek, térképek, fonográfhengerek egészítették ki. Az anyagok feldolgozása elmaradt, csak Venczel József írta meg szociológiai tanulmányokban a falukutatásban szerzett tapasztalatait. Mind emellett társadalmi érzékenységű szépírók, publicisták széles köre kötődött az Erdélyi Fiatalok felfedező mozgalmához.

Bözödi György a kolozsvári Hitel főmunkatársa volt, amikor a folyóirat társadalomkutatási, társadalomstatisztikai cikkeket, történészek, nyelvészek tanulmányait közölte, a többi között Venczel József írásait is. Az erdélyi reformnemzedék kiemelkedő (történeti) szociográfiája Bözödi Székely bánja című műve. És joggal tarthatjuk e nemzedék legjobb erdélyi szociográfusának Tamási Áront, bár nem tudományos kutatásokkal alapozta meg regényeit. Az erdélyi szociográfusok, szociológusok, falukutatók írásait számos erdélyi lap, folyóirat jelentette meg: Az Erdélyi Fiatalok című lap 1930-tól tudósít a falukutatásokról, sőt azok szervezésére is vállalkozik. Az Erdélyi Helikon irodalmi lapban rendszeresen írnak a szociográfiákról, a Korunk folyóirat 1936-tól közöl szociográfiákat és könyvbírálatokat. A Brassói Lapok (napilap) rendszeresen közölte Tamási Áron írásait. 1934-ben felhívást tett közzé, melyben a fiatalokat arra buzdítja, hogy az Erdélyi Fiatalok kérdőívei alapján vállalkozzanak az erdélyi magyarság „állapotrajzára”. (1936-ra úgy tetszik, Kós Károly is megbékélt a falukutatókkal: fővédnöke lett egy 23 főiskolásból álló csoportnak. Számukra terepként egy Szilágy megyei vegyes lakosságú falucskát választott ki.)

Erdélyben a falukutatások és Dimitri Gusti hatására megszületett a szociológia tudománya, és az erdélyi írók műhelyében néhány kitűnő irodalmi szociográfia. A falukutatások eredményei nem összegződtek szociográfiaként, e munkák tevékeny résztvevőiből, szervezőiből, szellemi vezetőiből szociológusok lettek. Az adatgyűjtés szociografikus természetű volt, de az eredmény – szerencsés esetben – szociológia lett.

A fiatal nemzedék magyarországi szociográfiai kutatásainak is hasonló volt a kifutása. A Sárospataki Református Főiskola filozófia tanára, Újszászy Kálmán 1931-től szervezett faluszemináriumokat. A szemináriumi előadások célja azt volt, hogy a jövendő lelkészei ismerjék meg a falut, a mezőgazdaság szakirodalmát, ne legyenek felkészületlenek, ha majd elfoglalják a számukra rendelt parókiát. Olvasmányaik közt szerepeltek Braun Róbert írásai, Nagy Lajos Kiskunhalom és Szabó Dezső Az elsodort falu című könyve. A harmincas évek második felétől előadásra hívták meg Fülep Lajost, Móricz Zsigmondot, Szabó Dezsőt, Szabó Pált. Terepmunkáik során Tokaj-Hegyalja, a zempléni-abaúji Hegyköz és Bodrogköz falvaiban gyűjtöttek adatokat. A gyűjteményekből és a dolgozatokból nem lett szociográfia, a sárospataki református kollégium adattárába kerültek. A tudomány nyeresége, hogy itt találkozott először a faluval, a falusi világgal az etnográfus Gunda Béla.

A debreceni falukutatók társaságában jobboldali és baloldali ifjúsági egyesületek, s még különböző vallási szervezetekhez tartozó fiatalok is részt vettek.  Jogászok, bölcsészek – jobboldali antiszemiták és olyanok is, akik némelyik egyetemi professzor szerint „a nemzeti és keresztyén világnézet megmételyezésére szövetkeztek”. (A népi írók zsidósághoz és németséghez való viszonyulását tárgyalja Ungváry Krisztián – írásának rövidített változata itt olvasható.) A debreceni Ady Társaság már 1931-ben népi írókat látott vendégül: Illyés Gyulát, Kodolányi Jánost, Szabó Lőrincet. Három év múlva alakult meg a falukutató csoport. 1935-ben az Ady Társaság, az Árpád Bajtársi Egyesület, a protestáns Soli deo Gloria református ifjúsági egyesület, valamint a katolikus Szent László kör közösen szervezett vitaesteket, amelyeken Németh László, Veres Péter, Kovács Imre, Ortutay Gyula tartott előadást. 1937-es terepmunkák színhelyéül debreceni nyomortelepeket is választottak. Az erről készült tanulmányt a (református) Mi Utunk című lap adta ki, amelyet 6 szám megjelenése után elkoboztak, szerkesztőjét a társadalmi rend felforgatásának vádjával börtönbe csukták.

A debreceni falukutatók tevékenysége nyomán sem született példás, hitelt érdemlő szociográfia. Viszont fölpezsdült a város és az egyetem szellemi élete – a város értelmiségével és az egyetemistákkal gyakorta találkozó, a sorskérdéseken sokszor polemizáló íróknak, szociográfusoknak köszönhetően.

Idekívánkozik a Debrecenben is előadást tartó Veres Péter kritikus megjegyzése: „A jobboldali ifjúság munkaközösségekbe tömörül, ha valamihez fogni akar… A szociográfus fiatalok nem lelik a politikai formát az új Magyarországért és a saját érvényesülésükért való harchoz… programmá emelték a megismerést, mert nincs erejük a cselekvéshez.”

A társadalomtudományokban, elsősorban a szociológiában és a szociográfiában a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma volt a legeredményesebb. Ebből a szellemi műhelyből indult az egyik legigényesebb szociográfus és a magyar szociológia tudományának nagymestere, Erdei Ferenc.  A szegedi műhely sikere talán éppen résztvevő fiatalok nyitottságának, széles körű műveltségük és érdeklődésük együttállásának köszönhető. Magától értetődően áthatotta a társaságot az a felfogás, miszerint „a konkurencia csak emberek között létezik, a tudományok csak az együttműködést ismerik.”(Dimitri Gusti). A húszas-harmincas években szegedi egyetemista volt Radnóti Miklós, Bálint Sándor, Bibó István, Ortutay Gyula, Erdei Ferenc, Hont Ferenc – és a kolozsvári református egyetem Szegedre került egykori hallgatói. A szegedi fiatalok falukutatása az 1928-ban megalakult Bethlen Gábor kör keretei között kezdődött. Egyesületüket a kolozsvári születésű Buday György, a szegedi egyetem joghallgatója szervezte meg. Már a kör megalakulásának évében járják a tanyákat a Tanyai Agrár-settlement mozgalomhoz csatlakozó egyetemisták: 1930-ban 211, 1931-ben 198 kiszállásról számoltak be. 1930 őszén a Bethlen Gábor kör tagjaiból és az agrár-settlement mozgalomban tevékeny fiatalokból megalakult a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma (SZFMK), Buday György (grafikus, fametsző, könyvművész, díszlettervező) vezetésével. Számos előadást és vitaestet tartottak. Tanyavilágbeli tapasztalataikról rendszeresen tudósítottak a napilapokban, és másutt is. Buday György Az agrársettlement mozgalom útja című tanulmányát a Nyugat közölte 1933-ban.  Angliában több kongresszuson is előadást tartott tanya-settlement munkájukról. Elismerő cikket írt mozgalmukról Szekfű Gyula a Magyar Szemlében. A Kolozsvárról származó református egyetemisták az etnográfus Bálint Sándor pártfogásának és barátságának is köszönhették, hogy sikerrel „asszimilálódtak” a katolikus alföldi város és vidéke társadalmába. A Diákegylet művészeti és tudományos  műhellyé vált.  Népszerűségüket, közismertségüket kiadványaik alapozták meg. Főként a Szegedi Kis Kalendárium első kötete, amelyben Bálint Sándor által gyűjtött dalokat adtak közre, Buday György metszeteivel. A kiadványt a Magyar Bibliophil Társaság „1931. év legszebb magyar könyve” címmel jutalmazta. Lengyel András irodalomtörténész, a szegedi fiatalok kutatója úgy véli, hogy ennek az elismerésnek a hírére számos ambiciózus fiatal tudós és művész lett a művészeti kollégium tagja. Egy másik kiadványukban a programjukat is közzétették: :„A mozgalom tagjai rendszeres tanyai kiszállások során közvetlen és huzamos kapcsolatba igyekeznek jutni a magyar alföld különféle népi rétegeivel. Így akarják egymás tényleges megösmerése révén felébreszteni azt a reális szolidaritást, mely a különféle társadalmi rétegek becsületes elemei között az ellentéteket csökkenti…”

A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma címmel könyvsorozatot is megjelentettek: Hont Ferenc A színjáték című tanulmányát  Buday György színpadtervei illusztrálták, és Radnóti Miklós verseskötetéhez ugyancsak Buday készített metszeteket, mint ahogy az Ortutay Gyula által gyűjtött parasztmesékhez is. E sorozat darabja volt Reitzer Béla (jogász, szociológus) proletárneveléssel, nevelésszociológiával foglalkozó könyve, valamit Tomori Viola munkája a parasztság szemléletének alakulásáról.  Ugyan nem ebben a folyamban jelent meg, de ennek a korszaknak a termése volt Erdei Ferenc a makói tanyarendszert elemző szociológiai tanulmánya, mely első a tanyákról szóló írásai sorában (1932).

A szegediek kapcsolatban álltak a többi magyar falukutató műhellyel: a Bartha Miklós Társasággal, az Erdélyi fiatalokkal, a felvidéki Sarlósokkal. A szegediek vonzerejéről Balogh Edgár a következőket írta Budaynak: „Tőletek akarunk most tanulni, mert Szegeden öltött a mozgalom olyan demokratikus formát, amely a realizmus, a magyar valóság plattformján szövetségre és munkaközösségre hozott össze a módszer és világnézet tekintetében különböző. de népi-magyar, demokratikusan haladó, antifasiszta elemeket.”

1937-re a szegedi fiatalok legtöbbje befejezte az egyetemet, és tudományos vagy művészi pályára lépett. Ortutay Gyula népmeséket gyűjtött, munkatársa lett a Magyar Nemzeti Múzeumnak és a Magyar Rádiónak, szerkesztője a Magyarságtudomány folyóiratnak. Erdei Ferenc jogi diplomás fiatalként (gyakornoki státuszban) a makói hagymás szövetkezet megbízásából tanulmányutakat tett Európában, majd Győrffy István etnográfus professzor mellett dolgozott. Buday György Olaszországban volt ösztöndíjas. A Kollégium tagjaiból kevesen maradtak Szegeden. Mintegy a társaság hattyúdalaként 1937-ben nemzetközi “falukutató” konferenciát és együttes terepmunkát szerveztek egy Veszprém megyei magyar protestáns faluban, az 1334 lelkes Dudaron. A nemzetközi program organizátora (és PR-menedzsere) Tomori Viola, a szegedi egyetem lélektani intézetének gyakornoka volt.  A „Meeting in Dudar – Hungary 1937” találkozóra hat angol tudós érkezett – a londoni Institut of Sociology főtitkárának vezetésével. Németországot a kölni egyetem szociológia professzora, valamint a berlini egyetem etnológia, szociológia és a szociálpszichológia professzora, és a professzor etnológus felesége képviselte. A magyar résztvevők valamivel többen lehettek, mint a külföldi kutatók. A szegediek dudari munkáját segítették az előadásokat tartó szaktudósok és a terepmunkához, s egyúttal az angolok, németek magyarok eszmecseréjéhez nélkülözhetetlen fordítók is.

A dudari előadások célja a magyar falu és magyar paraszti kultúra megismertetése volt. Reitzer Béla /SZFM/ a magyar paraszttársadalom szerkezetének átalakulásáról beszélt – törekedett az angolszász szociológia nyelvén fogalmazni. Erdei Ferenc a település viszonyairól, Ortutay Gyula a szellemi néprajzról és a népmesékről, Tomori Viola pedig a parasztság lélektanáról tartott előadást. A tábor vendége volt még Móricz Zsigmond lánya, Móricz Virág írónő. A szakértőként meghívott Kerék Mihály (agrárszociológus) előadása a telepítésekről szólt, Viski Károly témája a tárgyi néprajz magyar kutatása volt. Veress Sándor (zeneszerző, népzenekutató) Bartók Béla a magyar népzenéről szóló tanulmányát olvasta föl. Az esi zenehallgatásokat Ortutay Gyula szervezte meg, a többi között Bartók Béla és Lajtha László népzenei gyűjtéseit hordozó hanglemezeket hallgattak.

A terepmunkákról az angol vezető professzorral interjú hangzott el a rádióban, valószínűleg Ortutay Gyula a rádió munkatársaként szervezte meg. További híradások a Pesti Naplóban és a Pesti Hírlapban jelentek meg. Móricz Virág Angol és német falukutatók a Bakonyban címen írt cikket Dudarról. Tomori Viola a dudari táborról szóló írását a Magyar Szemle közölte.

A „Meeting in Dudar – Hungary 1937” a végállomása volt Szegedi Fiatalok Művészeti kollégiumának, de ez az esztendő egyúttal tudós tagjainak pályaívét is megemelte. 1937-ben Ortutay Gyulának két néprajzi tárgyú könyve jelent meg, s ugyanekkor adta ki az Athenaeum a Magyarország felfedezése sorozatban Erdei Ferenc Futóhomok, a Duna-Tiszaköz földje és népe című szociográfiáját. (A sorozat címét Ortutay Gyula találta ki.)

A fiatal tettre kész nemzedék falukutató mozgalmait a fővárosban is diákegyletek és vallásos egyesületek indították. Hátrányuk vagy éppen előnyük lehetett abból, hogy a politikai, az irodalmi és tudományos élet meghatározó személyiségei folyamatosan figyelemmel kísérték a mozgalmak tevékenységét. Mindenekelőtt a kormányzat szeretett volna irányt szabni a fiatal falukutatók számára.

A Fiatal Magyarság folyóirat 1931-ben indult, az ún. öregcserkészek lapjaként. Teleki Pál megbízásából a (konzervatív, katolikus) geográfus, Fodor Ferenc szerkesztette. (Ő a szerzője  Az el nem sodort falu című könyvnek, amelyet Szabó Dezső ellenkönyvének szánt.) A folyóirat és annak munkaközössége a társadalomnevelést tartotta elsőrendű célnak. A munkaközösség cserkésztáborokat szervezett, programjuk szociográfiai adatok gyűjtése volt. A folyóirat a táborok gyűjtéseiből készült szociográfiai dolgozatokat közölte. A lap színvonala 1933-tól emelkedett, amikor Szabó Zoltán és Boldizsár Iván megjelent a folyóirat és a mozgalom holdudvarában. 1934-től már tagjai a szerkesztőbizottságnak. Ez év novemberében szociográfiai különszámot adnak ki, amelyben Boldizsár Iván, Buday György, Ortutay György, Reitzer Béla is szerepel egy-egy írással.

A kérdés, ami Szabó Zoltánt és a vele egyívásúakat foglalkoztatta: „mit lehet cselekedni Magyarországon annak a lehetetlen állapotnak a megváltoztatása érdekében, hogy a magyarság törzse, a szegényparasztság hárommillió koldusnak nevezhető… miután nem tudjuk, hogy miben áll ez a helyzet, először talán meg kellene ismernünk, fel kellene térképeznünk. Hogy ez üres beszéd ne maradjon, megalapítottam a Fiatal Magyarság Szociográfiai Munkaközösséget. A kérdőíves kutató módszerre gondoltam, amire az öregcserkész-szervezet kitűnő alkalmat adott, hiszen rengeteg tanító tagja volt vidéken. Ezekből csinálok munkaközösséget…  mivel a munkaközösség nem hozta meg a várt eredményt, beláttam, … magamnak kell először megmutatnom, hogy mit értek szociográfia alatt. Így kerültem Tardra.” A munka úgy kezdődött, hogy a Társaság az öregcserkész falusi tanítókat bízott meg azzal, hogy írassanak dolgozatot tanulóikkal arról, mit, mikor és mennyit esznek. Ezt az anyagot dolgozta föl Szabó Zoltán a Hét falu táplálkozása című tanulmányában. /Magyar Szemle, 1935/2. sz./ Ebből a hét faluból választotta ki Tardot. Egy év múlva Fiatal Magyarság hasábjain már kifejti, miért zsákutca a csoportos szociográfiai adatgyűjtés. „Minden eddigi kérdőíves kísérlet kudarcot vallott, sablonossá tette az adatgyűjtést és megbénította a feldolgozást. Olyan módon legfeljebb vértelen tényeket gyűjtöttünk volna össze, a kapcsolatok alig világosodtak volna meg, olyan úton indultunk volna el, mely száraz érdektelenséghez és élettelen számokhoz vezet. A munkaközösség az eredeti nagyobb szándéktól a kisebb, de személyesebben átélt kutatásokban találta meg a formáját...”

Az átélt kutatás eredménye A tardi helyzet, s az első kiadás borítója még hangsúlyozza a szerző társadalom-jobbító szándékát. A borítót egy piros fonallal átkötött iratcsomó tölti ki, és ezen a felirat: „Az ILLETÉKESEKHEZ  jelentése Szabó Zoltán budapesti lakosnak a tardi helyzet ügyében” Az iratcsomó tetején piros kézírásos megjegyzés: „Sürgősen elintézendő”. A díszítőelem egy fogantyús itatós. A vászonkötésű második kiadás (1936) borítóját keresztszemes hímzés díszíti (két galamb egy szívet fog közre). Az ügyek elintézésében ekkor talán már nemigen bizakodik. (Bár a harmadik papírkötéses olcsó kiadásban visszatér ez a címlap. A reprezentatív második kiadás előszavában idézi az egyik „közéleti előkelőség” megjegyzését: „Veszélyes munkát végeznek azok az írók, akik nyugtalanságot keltenek”. Szabó Zoltán nem számított könyve népszerűségére, amikor a könyv kiadása céljából Boldizsár Ivánnal megalakították a Szolgálat és Írás Munkatársaságát, és a megjelentetésre megnyerték a Cserépfalvi Kiadót. Mind e mellett a véletlen szerencse úgy hozta, hogy népszerű lett a könyve. Szabó Zoltán a sikert annak is tulajdonította, hogy egy időben jelent meg Illyés Gyula Puszták népe című könyvével – a Nyugat könyvnapi szenzációja volt. Az olvasók számára nem volt ismeretlen, 1934-től a Válasz folyóirat közölte, folytatásokban. A napjainkra immár a klasszikusok sorába emelkedett a Puszták népe, vitathatatlanul a legjobb és a leghíresebb magyar szociográfia. 1956-ig tizenhárom magyar kiadása volt, és tízszer jelent meg idegen nyelven. (A távoli Izlandon az iskolásoknak Illyés Gyula művének segítségségével tanítják, milyen volt a huszadik századi paraszt.)

A tardi helyzetnek hét határra szóló a sajtóvisszhangja. ( A harmincas években 4 kiadása jelent meg.) A fővárosi és országos napi-hetilapokban, az irodalmi és tudományos folyóiratokban sokan és sokat írtak róla, kolozsvári, aradi, pozsonyi, prágai lapok is közöltek kritikákat, recenziókat. A kormányzattal lojális, jobboldali szerzők közül többen a művet destruktívnak minősítették, a paraszt származású írók némelyike pedig azt vonta kétségbe, hogy egy budapesti illetőségű szerző kompetens lehet falusi kérdésekben. Mivel jó néhány írásban az íróként már sikeres és elismert Illyés Gyula könyvével, a Puszták népével hasonlították össze – így akaratlanul is bevonult az írók társadalmába. 1937 decemberétől a Magyarország felfedezése sorozatot indító Válasz szerkesztőbizottságának lett munkatársa.

A Magyarország felfedezése sorozat csak terveiben volt nagyralátó. Sárközi György, a Válasz folyóirat szerkesztője a Válasz köré csoportosult írókkal tervezte meg a Magyarország felfedése sorozatot. Tíz részre osztva az országot tíz íróval kötöttek szerződést, a szociográfiákra. Az volt a terv, hogy a könyveket az Athenaeum adja ki, amelynek Sárközi György volt az irodalmi igazgatója. Az Athenaeum kiadásában csak Féja Géza Viharsarok és Erdei Ferenc Futóhomok című szociográfiája jelent meg. A többi könyv terv maradt, mert a Féja Géza körüli országos botrány miatt az Athenaeum nem vállalkozott a kiadásra. Féja könyvét elkobozták, beperelte Szentes városa, és a Békés megyei közgyűlésen is kitört a skandalum. A további szociográfiákat a Cserépfalvi Kiadó jelentette meg, a Szolgálat és Írás Munkatársasága sorozatában. A következő szociográfiák némelyikén a Magyarország felfedezése sorozat-név is feltűnik – a Szolgálat és Írás sorozat-névvel együtt.

A tardi helyzetet újabb míves és híressé vált szociográfiák követik. A második kötet Kovács Imre A néma forradalom című könyve,  a harmadik Kálmán Kata  Tiborc  című fotóalbuma 24 szocioportréval – előszavát Móricz Zsigmond írta, a fotók kísérő szövegeit Boldizsár Iván. (1937)  Az 1938-as könyvhétre jelent meg Szabó Zoltán Cifra nyomorúság c. könyve. (Két szociográfijáért 1939-ben Baumgarten-díjjal tüntették ki. ) E könyvek hatását és visszhangját mutatja, hogy a Tiborc és a Cifra nyomorúság között a sorozat negyedik könyve „A néma forradalom a bíróság és a parlament előtt” című összeállítás volt (1938).

A falukutató mozgalmak és az ifjú nemzedék különböző csoportosulásai ugyan számos jeles szociográfia megszületésének előzményei voltak, de e szociográfiák mindegyike egyéni írói teljesítmény volt. A szociális célú és szociográfikus adatok gyűjtő társaságok terep-tapasztalatai nem összegződtek közös műben, rendre elmaradt a közös tudáson alapuló szintézis. E társaságok sorában a kivétel a Pro Christo Diákok háza, amely protestáns egyházi szervezetek által fönntartott népi kollégium volt. A Pro Cristo kelet-európai szemináriumot indított (1934). Fontosnak tartották, hogy a faluszeminárium tagjai elmélyedjenek valamely tudományágban, amely a falukutatásban hasznosítható. Az elméleti alapvetés része volt  Wiese, Durkheim, Max Weber, Dimitri Gusti munkáinak megismerése. Gusti munkamódszereiről Venczel József, az Erdélyi Fiatalok vezetője több előadást tartott. A kétéves elméleti és gyakorlati felkészülés része volt a terepmunka; jártak Fóton, nyírségi tanyabokrokban, orosházi, endrődi szövetkezetekben. Nézetük szerint a falukutatóknak társadalomkutatással kell foglalkoznia, és a falugondozás nem a kutatás velejárója.

A felkészült tíz tudós fiatal az együttes kutatás színhelyéül a dél-baranyai Kemsét választotta. A falu az egykéről elhíresült régió része, mely vidékről a húszas évek óta számtalan híradás tudósított. Az 1936-os kutatás idején Kemsének 36 háza volt, 146 lakossal. Elmélyült és szakszerű terepmunkára adott lehetőséget, hogy a kutatók a maguk tudományterületének megfelelő kutatómunkát végeztek. A kemsei csoportban volt etnográgus, nyelvész, népzenekutató, szociológus, geográfus. A tényleges és több szakaszban végzett helyszíni kutatás előtt, közben, és utólagosan történeti és statisztika forrásokat, térképeket tanulmányoztak, elemeztek, s mind eközben kollektív munka folyt, megbeszélték falusi élményeiket, s a csoport közkincsévé lettek a különböző forrásokból származó ismeretek is. A terepmunka fő szervezője Hilscher Zoltán (szociológus, nyelvész, irodalomtörténész), 1936-tól a budapesti egyetem bölcsészkarán népi társadalomrajzot tanít, az Országos Táj- és Népkutató Intézet szociológiai csoportjának vezetője. A kemsei kutatócsoport tagja volt a sárospataki falukutatóként induló Gunda Béla, és Kovács Imre, a Néma forradalom szerzője.

Az együttes munka eredménye a közösen megírt könyv: Elsüllyedt falu a Dunántúlon. Kemse község élete. Gróf Teleki Pál előszavával (1936).

Nem idézem hosszú sorát a publikációknak, amelyek a Kemse-könyvvel foglalkoztak – a kritikák java fontosnak, példaértékűnek tartotta a könyvet. Ortutay Gyula írta az Etnographiában: „Az első olyan faluanalízis, mely szem előtt tartja a módszer legigényesebb tudományos szempontjait…” Igen, igényes faluszociológia, de mivel az „átéltség” a személyes hang hiányzik belőle, nézetem szerint nem szociográfia. A kemsei munkát talán Illyés Gyula jellemzi a legpontosabban a Nyugatban: „… restellném, hogy lírai hangra váltsam át a szakszerű hűvös sorok lélegzetfojtó megállapításait…”

A könyvről szóló írások nyomán Kemse szimbólummá vált, a „hulló magyarság pusztulásának jelképe” lett.

Az államilag intézményesített falukutatás /szociografizálás/ tudományos műhelye a tudományszervezésben élenjáró /gróf/ Teleki Pál teremtménye volt. A Táj és Népkutató központot miniszteri hívta életre. A központ elnöke (mint tudós geográfus) gr.Teleki Pál, a tudományos kutatómunkát Györffy István etnográfus és Magyary Zoltán, a közigazgatási jog professzora irányította. Az 1938 őszén alapított központ mindössze két hónapig működött. 1938 novemberében a kutatások eredményeiből a Károlyi-palotában kiállítás nyílt, és sok volt a látogató: katalógusából ötezer példányt nyomtattak, s elfogyott a következő ötezer is. A szenzációs kiállítás politikai botrányt okozott. A Károlyi-palotában bemutatott tablók, térképek, diagramok parlamenti szócsatákhoz vezettek, végül Teleki Pál időnek előtte bezáratta a kiállítást, feloszlatta a központot, s megszűntette kapcsolatait egykori tanítványaival, a falukutatókkal, szociográfusokkal. Magyary Zoltán visszaemlékezése szerint a kiállítás szűk körű szemléjén azt is közölte Teleki, hogy „kénytelen visszavedleni gróffá”. A központ megszűntetése után Magyary Zoltán a Közigazgatástudományi Intézet vezetőjeként 100 hallgatója részvételével folytatta az adatgyűjtést. Györffy István Táj- és Népkutató intézet vezetőjeként irányította a gyűjtőmunkát. Györffy István 1939 őszén meghalt, s egykori diákjai az általa alapított parasztkollégiumot róla nevezték el. Számos érdemes szerző volt tagja a csoportnak, a többi között Fél Edit etnográfus, a Kocs 1936-ban című könyv írója. A néprajzi monográfiáként számon tartott munka kiváló szociográfia.

Az íróként induló szociográfusok javarésze irodalmi folyóiratokhoz és könyvkiadókhoz kötődött, de nem feltétlenül szerveződtek csoporttá. Az irodalomtörténet és a szellemtörténet a népi-urbánus ellentét elemzésekor tekintetbe veszi az írói szemlélet különbségeit, és ezek irodalmi megnyilvánulásait. Kétségtelen, hogy létezett a népi írókhoz sorolt alkotók eszmeközössége, de ebből a tényből nem következik, hogy a népről csak a népi író ír szociográfiát. Ennél fogva a szociográfia nem a népi írók kizárólagos műfaja, inkább olyan írástudóké, akiket a felfedezés szándéka, a társadalmi jelenségek értelmezése, bemutatása és a kíváncsiság késztet az írásra. És ennek az írásnak a különlegességet Veres Péter szerint az adja, hogy „nem tudomány, nem irodalom, hanem a kettőnek szerencsés szintézise”.

E kurta definícióból az is következik, hogy a szociográfiák szerzőinek átmeneti műfaja a szociográfia, a húszas-harmincas években mindenképpen. Egyes szerzők a szépirodalomból váltottak szociográfiára, mások tudományukat tették irodalommá. És a fordított pálya sem ritkaság. Egyes szerzők pályaíve ebben a korszakban a politikával is érintkezik. Ami egységesen jellemző a kor szociográfusainak zömére – nemzedéktársak, és nem lett örökös műfajuk a szociográfia.

A munkásszociográfiák szerzőire elmondható, hogy túlnyomóan nem egy korosztályhoz tartoznak. Összekötő kapocsnak az látszik, hogy a szerzők elsősorban a tudós szemével tekintik a munkásságot, vagy éppen a szociográfia térítő őket a tudományos pályára. Kisebb a népszerűségük és a publicitásuk is. A közbeszéd tárgya a magyar paraszt sorsa, a munkás a szociális munka alanya, s amiről írnak a lapok vagy eszmét cserél az értelmiség, az a settlement-munka – a munkásság szociális megsegítése.

A két háború között munkásszociográfiának nevezett írások legtöbbje módszereit, stílusát és szerkezetét tekintve inkább szociológia, s olyan publikációk és szép számmal akadnak, amelyek szociális nézőpontból foglalkoznak a munkássággal. Van persze kivétel, ilyen például Darvas József–Bálint György–Janh Ferenc–Forgács Antal közös munkája, a „Visegrádi utca 20-24”.(1936) Jahn Ferenc kispesti orvos volt. Munkásszociográfia kutatásainak eredményeit a kispesti városházán mutatta be 1937-ben.  A kispesti szociográfiai kiállítás 150 tabló segítségével ábrázolta a peremváros világát, de ez nem kavart olyan vihart, mint a föld népének kiállítása a Károlyi palotában. A retorzió gyorsabb és keményebb volt: a csendőrség jelentést tett, minek következtében a belügyminiszter sürgősen lebonttatta a kiállítást. Talán vigasz volt, hogy az orvos-szociográfus ezután is tagja maradhatott Kispest város képviselőtestületének.

A munkásság helyzetének tudományos kutatásával Rézler Gyulaszociológus foglalkozott. Átfogó munka az általa szerkesztett (1940) Magyar gyári munkásság. (Szociális helyzetkép) című kötet, amely ágazatonként mutatja be a magyar munkások helyzetét – a kutató szociológus, a közgazdász pontosságával. E kötetben külön tanulmányban taglalja a textilgyári és a cukorgyári munkások helyzetét. A könyv megjelenése idején Rézler Gyula a miniszterelnökség gazdaságtudományi csoportjában dolgozott. A korszak munkás-szociográfiáiról lásd Rézler Gyula előadásának rövidített, szerkesztett változatát, itt.

A munkáslétről a két háború között csak szépírók írtak szociográfusi pontosságú műveket,ilyen például Kassák Lajos Egy ember élete c. könyve. 1924 és 1933 között jelent meg először. A nyolc részben közreadott önéletrajzot a Nyugat folyóirat kezdte közölni. Egyik méltatója-kritikusa szerint „a tiszta és felfelé törekvő szegénység hőskölteménye”.

1945 — 1956: Szociográfia az államszocializmus peremén

Ugrás a korszak bibliográfiájára

1945 után  – aztán majd a munkásállamban – kiteljesedhetett volna a munkásszociográfia. Nem így történt. Akik a munkások sorsát a szívükön viselték, politikusok lettek. A két háború között író szociográfusok egy része folyóirat alapításokkal kísérletezett, vagy szépíróként dolgozott tovább, a többség politizált. Vagy emigrált. A szociográfiát, mint műfajt Márkus István (Erdei-tanítvány) tartotta életben. 1956-ig szinte egyedül ő írt rendszeresen szociográfiát, járta a vidéket, és különböző lapokban, folyóiratokban publikált. Továbbra is a parasztság érdekelte, elsősorban a szegényparasztság. E korszakban az utolsó szociográfiáját 1956 szeptemberében tette közzé – az ingadozó somogyi téeszekről.

1956-os forradalom után majd egy évtizedig hallgatnak a szociográfusok Magyarországon. Az első szociográfikus hangvételű mű szépirodalom a javából: Sánta Ferenc Húsz óra című könyve 1964-ben jelenik meg. Márkus István – miután kiszabadult a börtönből –1966-tól ír ismét szociográfiát. E műfajba tartoznak a szépíróként számon tartott Galgóczi Erzsébet munkái.

Tűr / Tilt / Támogat: Az Aczél-féle kultúrpolitika szociográfiája

Ugrás a korszak bibliográfiájára

A hetvenes években éled újjá a műfaj, amikor is Erdei Ferenc kezdeményezésére 1970-ben elindul a máig létező második Magyarország felfedezése sorozat. A 70-es évek sorozatbeli szociográfiáiban nemigen esik szó a parasztságról. Van persze egy-két kivételes kötet, pl. Erdei Ferenc Város és vidéke című könyve. A szegénység nem kitűntetett téma, hiszen „gazdag ország” lettünk, s gazdagságot a városiasodás szimbolizálja igazán. A politika úgy kívánja, hogy a városra figyeljünk, könyv jelenik meg pl. Komlóról, Pécsről, Pesterzsébetről, Dunaújvárosról. (Moldova György, Tüskés Tibor, Molnár Zoltán, Miskolczi Miklós könyvei.) Vannak aztán még „probléma-centrikus” könyvek: az erdőkről, a vizekről, a Balatonról, a gyermekvállalási hajlandóságról, a focistákról, sportolókról szólnak. A szegénység és vidéki lét is feltűnik olykor témaként: Berkovits György az agglomerációról, Fábián Katalin egy szegény család történetéről mesél. Van munkásszociográfia is: László-Bencsik Történelem alulnézetben című könyve. A hetvenes években talán az egyetlen valóságos (tudományos igényű) társadalomrajz Márkus Istváné. Márkus a 40-es évek óta foglalkozott Nagykőrössel. 1979-es könyvében foglalta össze az évtizedek során gyűjtött tapasztalatait.

A hetvenes években szociográfiai műhelyek alakulnak egy-egy folyóirat körül: a Valóság (Lázár István) és a kecskeméti Forrás folyóirat (Zám Tibor) az élenjáró. A hetvenes években a leginkább „rendszerkritikus” a Mozgó Világ szociográfiai műhelye (Berkovits György – 1975-83). Berkovits úgy gondolta, hogy hetvenes években a szociográfiák legtöbbje „mintha-szociográfia”. 1976-os szociográfiai pályázatukon az első helyezett Tar Sándor az NDK-ban dolgozó magyarokról szóló szociográfiája nem jelenhetett meg. Ugyancsak a Mozgó Világban publikált a szociológia tudományos műhelyeiből kizárt, majd 1980-ban emigrációra kényszerített Zsille Zoltán. Földvári Tamás szociológus szerzőtársával közösen az Ikarus-gyár munkásairól írtak kiváló munkásszociográfiákat. /”Szürke kis cserebogarak vagyunk mi” – 1977/1, Hát maguk ezt nem tudták?… 1978/2./

A sorozaton kívüli szociográfiák közt a legjobbak Csalog Zsolt könyvei. A korszakra jellemző, hogy épp valóságos munkás szociográfia nem kaphatott nyilvánosságot a munkásállamban, ha csak nem „véletlenül”, mint Zsille Zoltán írásai. Haraszti Miklós 1973-ben íródott Darabbér c. könyve szamizdatként terjedt. A harmincas években több szociográfia miatt is indult íróper, s ezek ellenére az írók tovább írtak; Féja Géza 1937-es Viharsarok című könyve a perek ellenére 1938-ban két újra-kiadást is megért. Haraszti pere azért volt rendkívüli, mert a Darabbért ez idő tájt ki sem adták – Magyarországon. A tudósok közül a legigényesebb szociográfiákat a szociológus Vági Gábor írta. Évtizedeken át foglalkozott Mezőhegyessel, amelynek történetéről, népének sorsáról Féja Géza írt megrendítő fejezeteket Viharsarok című könyvében (1937). Vági Gábor nem a publicista vagy az író indulatával járta a mezőhegyesi birodalmat, hanem a mindenfelé kitekintő tudós szemével. Első publikációinak egyike a Folyamatos jelen c. antológiában jelent meg 1981-ben, s még ugyanebben az évben a Valóság közölte „Cselédnek lenni” című szociográfiáját. A hosszú kutatómunka Vági Gábor halála miatt (1990) abbamaradt, s a nagy mű, Mezőhegyes történeti szociográfiája 1994-ben jelent meg. Závada Pál, a barát és pályatárs a következőképpen jellemezte a szerzőt „… azok közül, akik ezt a mi világunkat,… társadalmunkat a legjobban ismerték, Vági Gábor volt a legkiválóbb írástudó, avagy: az írók közt ő volt a legjobb társadalomtudós.” (Beszélő, 1996)

A nyolcvanas években jelennek meg a (népi) írók és szociográfiáik történetét feldolgozó művek. Az első (Borbándi Gyula) az emigrációban íródott, és New York-ban (1983) adták ki. Ebben az évtizedben oldódik a szociográfiák „rendszerhűsége”. Az évtized figyelemre méltó szociográfiái nem születhettek volna meg az ekkortájt feltámadó falukutató táborok nélkül. Az 1968 után tiltólistára került szociológusok (néprajzosok, közgazdászok) a falukutató táborok jóvoltából terepmunkát végezhettek, és legális-féllegális lehetőségük nyílt egyfelől adatgyűjtésre, másfelől az ifjabb nemzedék (egyetemisták, főiskolások) orientálására. A nyolcvanas évek falukutató táborait a Vitányi Iván vezette Népművelési Intézet finanszírozta. A falukutatást újólag inspiráló nagyhatású balástyai tábor (1982) vezetője Márkus István volt, a terepmunka egyik irányítója és szemináriumi előadója Vági Gábor. Ő vezette a dudari falukutatást (1983), amely a szegedi fiatalok 1937-es „Meeting in Dudar – Hungary 1937” –falukutatásának a folytatása volt. (Következő dudari tábort a szegedi egyetemisták szervezték, 1987-ben. Ekkor kezdtek forgatni Dudaron a Gulyás-testvérek, Malenkij robot című dokumentumfilmjük 1989-ben elnyerte a Magyar Filmkritikusok Díját.)

Talán a szaporodó falukutatásoknak is köszönhető, hogy egyre több szegénységről, cigányságról szóló szociográfia jelenik meg, s már a visszatekintés is lehetséges arra a korra, amelyben a szociográfia tilalmas műfaj volt. Szó eshet immár pl. a kitelepítésekről, a kuláküldözésről is. Sokasodik a dokumentumszociográfia, ezek közül a legalaposabb Magyar Bálint munkája – egy falu társadalomrajza az 1944-58 közötti években. A Művelődéskutató Intézet és Szövetkezeti Kutató Intézet kiadásában megjelenő könyvnek /Dunaapáti címmel/ új, bővített kiadása 2007-ben jelent meg, immár feloldva a falunevet, A Dunánál – Dunapataj címmel. Az új kiadás a Jelenkutató Alapítványnak köszönhető, mely alapítvány Terepmunkák címmel 2006-ban indított szociográfiákat is tartalmazó sorozatot. (A Jelenkutató Alapítvány dr. Marelyn Kiss József vezetésével a nyolcvanas évek óta szervez rendszeresen falukutató táborokat. Az Alapítvány gondosan rendszerezett adatbázisából még nem született szociográfia: jellemzőek a tudományos, történeti, néprajzi, szociológiai feldolgozások. Az Alapítvány környei falukutató táborának is köszönheti jelen írás szerzője „A nép keveredik, a falu kerekedik c.  2006-ban megjelent szociográfiáját.)

Rendszerváltás után

Ugrás a korszak bibliográfiájára

A kilencvenes évek óta megjelenő szociográfiákra a témák és a szerzők sokfélesége jellemző. A legigényesebb munkák társadalomtudósok (zömében szociológusok etnográfusok, antropológusok, közgazdászok) művei. Munkáik az irodalom és a tudomány boldogtalan viszonyát fejezik ki, olykor sikerül a tudományos diszciplinákon felülemelkedve (a tudományos kutatás eredményeire támaszkodva) izgalmas társadalomrajzzal megörvendeztetni az olvasót. A kutatás szabadságába belefeledkező tudósok többsége sajnos nem a nagyérdemű közönségnek ír, hanem a tudós szakmának, így a társadalomkutatások gazdag ismeretanyaga nem válik – szociográfia formájában – közkinccsé, közismertté, nem gazdagítja a társadalom önismeretét. Nem tipikus, inkább kivételes Závada Pál pályája. Szociológusként kezdett dolgozni, s több szociológiai előadást is tartott – Tótkomlósról, a tótkomlósi dokumentumokról. Tudós tapasztalatait szociográfiában adta közre. Első kiadott könyve a Kulákprés – szociográfia.(1986,1991) Helyszíni kutatásokra, eredeti dokumentumok elemzésére épült munkában összefoglalta, amit szociográfiában lehetséges egyáltalán megfogalmazni. További pályájából úgy látszik, hogy lokális tapasztalatait ezek után szépíróként – regényekben, novellákban fejezi ki. A sikeres író tehát a helyismeretből, a szociográfiából indult – elsősorban Tótkomlósból, aminek minden rezdülését ismeri.

Az ezredforduló után kevesebb a tudós szociográfia, ugyanis a kutatók a piaci viszonyok és a kormányzati „megrendelések” miatt kevéssé engedhetik meg maguknak a szociográfia-írás luxusát. (A „projektek” természete nem inspirál árnyalt társadalomrajzra.) A társadalomtudósok másik jelentékeny csoportja szociális programra vállalkozik, olyas fajta falumunkára, mint a harmincas évek falujáró szociográfusai. (Jó esetben nem valamiféle „projektet” teljesítenek, hanem hivatástudattal megáldott szociális munkásként vagy antropológusként tevékenykednek.) A helytörténetírás szintúgy lehetőség volna átgondolt, alapos társadalomrajz megalkotására. E lehetőség kihasználása ritkán sikerül, a helytörténeti munkák általában nem többek lokális krónikánál, csak a szűkebb közösséghez szólnak. A helytörténeti irodalom bajosan áttekinthető, csekély a publicitása, legföljebb turisztikai célból népszerűsítik. Az országot kell járni, hogy az érdeklődő lokális társadalmat és szociográfiát fedezzen fel.

A napjainkban szociográfiát írók legnépesebb csoportja újságíró. Témaválasztásukat gyakorta a közbeszéd, a „diskurzus” irányítja; a mű kiáltvány szeretne lenni, mint volt a harmincas években. Szerzőik azonban elsősorban újságírók, és nem szociográfusok. Cikkeik inkább a tényirodalom, a tényfeltáró újságírás műfajába sorolhatók. Írásaikat kiáltvánnyá a szenzáció teszi, s igen halovány a társadalomrajz. Tehát a felfedezés helyett szívesebben vállalkoznak leleplezésre.

Felhasznált irodalom

  • A falukutatás fénykora 1930-1937. Szerk.: Pölöskei Ferenc. Bp. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 2002.
  • Az 1970-es, 1980-as évek szociográfiai táborai. Bp. Népművelési Intézet, 1984.
  • Bódi Ferenc: A tardi helyzettől a Cifranyomorúságig. In: Helyi szociális ellátórendszer (szerk.: Bódi Ferenc) MTA PTI, Budapest. 2008
  • Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom. Püski, 1989.
  • Boldizsár Iván: A lebegôk (egyéni és nemzedéki önéletrajz századunk harmincas éveibôl), Magvetô Könyvkiadó, Budapest. 1989
  • Buday György: Egyetemi ifjúságunk föladatai a tanyán (Szegedi Szemle, 1928. május 5., 8-9., 11.)
  • Diagnózis és terápia I-II. /Szociográfiai munkafüzetek/ Bp. Országos Közművelődési Központ, 1986.
  • Fülep Lajos: A magyarság pusztulása. Bp. Magvető Kiadó, 1984,
  • Kékesi Márk Zoltán: Dimitri Gusti és a bukaresti monografikus szociológiai iskola. Kultúra és Közösség, 11. évf. 2007/2-3. sz.
  • Lengyel András: A Szegedi Fiatalok dudari falutanulmányozása. Szeged, 1985.
  • Lengyel András: A Szegedi Fiatalok mozgalma és Bálint Sándor. Tiszatáj, 2004. augusztus
  • Magyar munkásszociográfiák 1888-1945. Szerk.: Litván György. /Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete/ Bp. Kosssuth Könyvkiadó, 1974.
  • Némedi Dénes: A népi szociográfia 1930-1937. Bp. Gondolat, 1985.
  • Orosz István: A debreceni és sárospataki falukutatás. Zempléni Múzsa. IV. évfolyam 2. (14.)szám – 2004 nyár
  • Petrik Béla: A népi mozalom kezdetei I. Magyar Szemle, 2012. 3. sz.
  • Reitzer Béla válogatott írásai I-II. (Szerkesztette és bevezető írta Lengyel András). Bp. Országos Közművelődési Központ, 1986.
  • Sebestyén Sándor: A Bartha Miklós Társaság /1925-1933/. Bp. Kossuth Könyvkiadó. 1984.
  • Turnowsky Sándor: Adatok a vidéki munkásság életéhez. Korunk 1929, február.
  • Varga Katalin:akciónk egészen komoly (Szabó Zoltán levelei Buday Györgyhöz, 1934–1935.) Forrás, 2012.június.
  • Varga Rózsa – Patyi Sándor: A népi írók bibliográfiája. Akadémia Kiadó, 1972.
  • Vörös Márton: A nagy kísérlet. Bp. Gondolat, 1960.