Magyarország - Szlovákia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2007-2013 Partnerséget ép ítünk Európai Unió
content top

Szabó Dezső: Az elsodort falu

Értelmező előszó (Letenyei László)

Szabó Dezső regényéről a kortárs irodalmi szaktekintély, Fülep Lajos írt elsőként kritikát a Nyugat c. folyóiratba, a magyar irodalom legtekintélyesebb lapjába. A kritika lesújtó volt, és a szerző méltán remélhette, hogy Szabó Dezsőnek nem lesz követője: többé senki sem próbál irodalmi

Az „Elsodort falut” azonban nem sodorta el a kritika, kiállta a következő évtizedek próbáját. A mű – ahogy Fülep Lajos kiválóan megérezte – nem egyszerűen láttatni akar, hanem a falusi társadalom teljességének értékelő bemutatására törekszik, igaz, nem a tudományos értekezés, hanem a regény műfajába öltöztetve. Tudományos alaposságú regény avagy regényes stílusú terepmunka-beszámoló – így is jellemezhetnénk Szabó Dezső munkáját.

Az irodalomkritikus kortárs gondolatának fő meglátása ez: „így nem lehet (s ha nem lehet, nem kell) regényt írni.” Utólag már tudjuk, hogy Fülep jól melléfogott: az irodalom és a társadalomkutatás ötvözése Magyarországon a rendkívül haladónak tekintett irányzat lett a következő évtizedekben, sőt, tulajdonképpen ez lett a két világháború közti magyar társadalomtudomány, és egyúttal irodalom legfontosabb új irányzata.

Magyarországon a szociográfiát még ma is szokás irodalmi műfajnak tekinteni, és művelői az 1930-as, 1940-es években döntően írók voltak  – ez talán a magyar szociográfia legfontosabb sajátsága a többi közép-európai szociográfiával összehasonlítva. Az író – falukutató szociográfusok sorát kétségkívül Szabó Dezső, a társadalomtudományos igényű/ihletésű regények, monográfiák sorát pedig az Elsodort falu kezdte meg.

 

Részletek Fülep Lajos, a Nyugat 1919. 16-17. számában megjelent kritikájából:

A teljes magyar nyelvű recenzió.

“Szabó Dezső az igazságot szereti. Amit annak tart, megmondja, ha bőrébe kerül is. Mindig amellé áll, akivel igazságtalanság történik s emiatt már sok üldöztetésben volt része. Mesélik ugyan róla – ellenőrizni nem tudom, nem ismerem eléggé életét -, hogy gyakran változtat állást s ma támadja, akit tegnap védett s viszont, de.. akkor is kétségtelen, hogy mindenkor jóhiszemű meggyőződése vezérli. Ez épp oly kétségtelen, mint az, hogy Szabó Dezső szerelme az igazsághoz nem a tudós intellektuálisan szenvedélyes, platói szerelme, ő minden érzésével és indulatával, haragjával, mérgével és dühével, testének-lelkének minden búsulásával és fájdalmával szereti az igazságot egész az igazságtalanságig. …”

“Azt mondanám erről a regényről, hogy tanítani való példája annak, miként nem lehet, (s ha nem lehet, nem kell) regényt írni, aki nem hiszi, olvassa el. Szabó Dezső regénye a legszokványosabb és legkonvenciósabb regény-műfaj szempontjából bírálható, sőt bírálandó, mert minden profetikus propagandisztikája mellett igenis regény akar lenni, nem “forradalmi újítás”, regény úgy, ahogy a legegyszerűbb és legromlatlanabb koponyákban is elképzelik. Regény a maga “hősével”, a maga “cselekményével”, a maga “egységével, a maga “fejlődésével”, a maga szükséges “milieu-rajzával” s aki többet tud, többet tegyen hozzá. A kérdés tehát nem az, hogy regény akar-e lenni, hanem az-e, ami lenni akar, jó regény, avagy nem jó regény. A többit, hogy jó regény-e, illetőleg e bekezdés elején kimondott szentenciát, az analízisnek kell igazolnia.”

“Az író szándéka.

A szándék fölöttébb világos: egyrészt keresztmetszetben adni az egész magyar világot, kezdve a kolduson és zselléren föl a főúrig és főpapig, egyszerre, együtt, egyetlen hatalmas képben odaállítani az egészet a maga szakadatlan összefüggésében, kölcsönhatásában, közös életében, másrészt hosszmetszetben bemutatni a mai magyarság pusztulását, … szóval teljesség a szándék térben és időben. Ez, hogy úgy mondjam, in extenso.”

“Amit az író szándékából megvalósított, az is fölöttébb világos: egyfelől csakugyan bemutatja keresztmetszetben a magyar világot a kolduson kezdve fel a paraszton, tanítón, jegyzőn, papon, gentryn, képviselőn, bérlőn, tanáron, színészen, írón, zenészen stb. keresztül a főúrig és főpapig, elosztva hím- és nőneműekre, katolikusokra, reformátusokra és zsidókra, gyermekekre, ifjakra, közép és öreg korúakra, mindkét nemű dolgozókra és kitartottakra, testi és szellemi munkásokra és munkátlanokra, erkölcsösökre és erkölcstelenekre, legényekre és hajadonokra, férjekre és feleségekre, özvegyekre, kerítőkre és utcai leányokra, tagolva falu, vidéki város és főváros szerint. Mivel arra vállalkozott, hogy a mai magyarságot minden ízében és oldaláról mutassa be, szüntelen keresi, mit és hogyan nem mutatott még be s ahol csak alkalma van (és mindig van) kiegészíti közbenső összekötő tagokkal a nagy szerkezetet. A főtételek közé betéteket, az egész hangok közé félhangokat helyez el: a skála teljes, kétségtelen. Összefüggő vonal azonban mégsem lesz azzal a módszerrel, hogy két pont közé pontokat helyezek. A pont pont marad, akárhányat teszek mellé, egyik nem függ össze a másikkal, a kép művészi összefüggése és művészi totalitása helyett a fölsorolás és leírás lexikális sorozatát és totalitását kapom. Történeti arcképcsarnokot, melynek mindenik lapján más-más hős van leképelve s az egészet csak a gyűjtő kegyelete fűzi össze. … Éppen ezért nem regény, hanem krónika, leírás és erkölcsi elmélkedés-tanítás, lehet, hogy hű és igaz, de ez nem elég a regényhez. …”

“Stilisztika. Szabó Dezső eddig u.n. stílművésznek mutatkozott legalább is igen fontos volt neki az u.n. stílus. … Ahogy a tartalomban a valóságlátásra rákerül a megváltó szándék s a vezércikk-tiráda, úgy stílusában a naturalista formákra a romantikus és bombasztikus formák. Ami nem szokatlan kombináció. Zolában is jó adag Viktor Hugo rejlett. Ez a fajta naturalisztikus-romantikus mis-más, mely egyike a világ legszerencsétlenebb keresztezéseinek, uralkodik végig Az elsodort falu stílusán. Szerencsétlen mis-más, mert sem naturalizmusnak, sem romantikának nem igazi, még kevésbé igazi az, ami a kettőből fajzik. … Mindez egyúttal természetesen a – legprimitívebb értelemben vett – ízlés kérdése is.”

“Elég lesz néhány példa a betétbe tett betétekből, amilyen az I. kötet 57-62 lapján annak bemutatása, miképp rúg be a falu népe papjával egyetemben az öreg negyvennyolcas temetésén, ez amolyan apokaliptikus víziónak van szánva, melyben a már más oldaláról bemutatott falu új oldaláról jelentkezik (a módszer tisztára leíró és külső): “A cigány “féloldalra hajolva” veszett nekirohanással kezdte tépni hegedűjét. És akkor minden eszét dacos elhajítással dobta el magától a mámorba szabadult nép s egy elképzelhetetlen vad halál-táncban kezdett rángani. A kiböfögött kolbász és hagyma, az egymáshoz dörzsölt testek izzadt sajtszaga, a pálinkabűz, a csizmák és a felheccelt vád vad bűze a lámpa apró, fekete korommal telt petróleumos lehelete izzó pokoltengerré tették a szoba levegőjét, melybe vad fúriák és üvöltő hímek dobálták be, vad ugrásokban eltorzult fejüket” stb. …”

“A falu képének teljességéhez (a regényhez nem) tartozik a követválasztás is etetéssel, itatással, emberöléssel (I. k. 139-147. l.): “És míg a szegény bukott pap szokott szavai aláhullottak: megváltásról, keresztről, szeretetről, és a hímzett takaró fedte a titokzatos kenyeret és az örök élet borát: a demokrácia, a népfenség, a szabadság, a testvériség, a hisztérikus szörnyű Rousseau mint égő számum sivították át a felheccelt vérebet: ölj! ölj! ölj!” – és hozzá az általános magyarázat: “És mindnyájan: gyilkosok és gyilkolt, bújt ravaszság és bosszút kérő anya, csendőrök és mind az elbódultak: fájdalmasan, végzetesen, örök ítélettel nép voltak.” …”

“Látunk feminista ülést (megint semmi köze az egészhez, II. k. 50-54), hadi milliomost, rokkant katonát és Tisza Istvánt (II. 56-59), ricsajt az egyik hadi milliomosnál némi apokaliptikával és igazságosztó letartóztatással (II. 64-72.), nazarénusokat (II. 149-156.), akiknek szereplése nyomán: “Az arcokra kiült a beszálló Krisztus. S az eldobott égitestek vad kalamajkájában, a földi világ borzadalmas bozótjában, gyilkos napok ordítása és minden rém előtt, ez a néhány egymásra talált nyomorult ember csodálatos szent tavasszal Istent termett”, napilap-gründolást konzervatív főúrral, főpappal, szőke írótanácsossal, megtért költőnővel és Ady Endrével …, II. k. 207-215., a béke hírének frontra érkezését, ahogy a haditudósítók elképzelték, II. 222-227.”

“Epilógus. Még mindig úgy érzem, nem mondtam meg eléggé, mennyire nem lehet általánosságokkal, leírásokkal, vezércikkekkel regényt írni. Tehetetlennek érzem magam ezzel a nagy következetességgel szemben s az örökös ismétlődések örökös ismétlésre kényszerítenek. Mivel már nem győzöm, azt szeretném, ha egy hatalmas gramofon a Gellért-hegy tetejéről óránként hirdetné, mint a muzulmánok igazságát. Mert ez meg az irodalom igazsága. (De akármilyen gyenge erőkkel is, meg kellett mondanom Szabó Dezsőnek, aki az igazságot fanatikusan szereti, hogy regénye rendkívül tehetséges ember rendkívüli eltévelyedése. Ha nem gondoltam volna folyton nyelvi és kifejező képességére, amelyet kedvelek és féltek, nem foglalkoztam volna ennyit a regényével. Rábíztam volna a nagy gramofonra többi társával. – Talán használtam.)”