Magyarország - Szlovákia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2007-2013 Partnerséget ép ítünk Európai Unió
content top

Illyés Gyula: Puszták népe

Értelmező előszó (Letenyei László)

Illyés Gyula: Puszták népe c. könyve a legtöbb kiadást megért, és talán a legnagyobb hatású kötet a magyar „Népi írók” művei közül. A mű kötelező olvasmány a magyarországi általános és középiskolában (már a szocializmus évtizedeiben is az volt), ilyen értelemben elvben minden Magyarországon tanult ember ismeri, vagy legalábbis tanult a könyvről.

Az egyik legfontosabb félreértés a mű kapcsán, hogy valami furcsa okból a könyv Magyarországon nem társadalom-ismeret vagy szociológia órákon bukkan elő, hanem irodalom órákon. Illyés természetesen kiváló író és költő, és maga a mű is lebilincselő nyelvezettel íródott – fő érdeme azonban mégsem a nyelvezet, hanem az az éleslátás, amellyel ismétlődő haza-látogatásai (ma úgy mondanánk: terepmunkái) során feltárja szülőfaluja, Rácegrespuszta valós helyzetét, viszonyait, fontos társadalmi kérdéseit.

Babits Mihály recenziója nem elutasító, bár nem is elfogadó. Az irodalom akkori legnagyobb szaktekintélye, a Nyugat szerkesztője (1917-től!) nem mulasztja el (negatív éllel!) kijelenteni, hogy ez a mű nem tekinthető regénynek, azonban a recenzió fő kicsengése mégiscsak az, hogy maga Babits is valami újat tudott meg Magyarországról, a puszták népéről (azaz nagybirtokokon szerződéses viszony alapján dolgozó, földbirtokkal nem rendelkező ún. cselédekről).

 

Szemelvények Babits Mihály, a Nyugat 1936/6 számában megjelent recenziójából:

A teljes recenzió magyarul

“Gyermekkoromban én is voltam pusztán. Voltam azóta is, birtokos barátaim látogatására; de ez nem sokat számít. Az uri vendég alig jut tul a park keritésén, ha csak nem kocsikázva, s alig vált szót valakivel az urakon kívül. A gyerek más; ő mindenfelé elcsavarog, s kiváncsisága és fesztelensége összeakasztja mindenkivel.”

“De micsoda barátkozások voltak ezek, a szépen felöltöztetett, begombolkozott urifiucska barátkozásai a «puszták népével»? Egészen igy álltam szóba a majommal is, az állatkerti rács előtt – minden lenézés nélkül, teljes szeretettel, sőt bámulattal a majom iránt. S a puszták népe, noha engedelmesen mulattatta az urfit, ha kellett, tréfával és játékkal is, idegenebb maradt számomra, mint az akvárium néma halai, melyeket üvegen át nézünk.”

“Én Illyés Gyulának félig-meddig földije vagyok. Gyermeki kalandozásaim nagyjában azon a vidéken folytak le, amely Illyés uj könyvének, a Puszták Népének, is színhelye. Mégis ugy olvasom ezt a páratlanul gazdag és hiteles élményekkel zsufolt könyvet, mintha valami izgalmas utleirást olvasnék, egy ismeretlen földrészről és lakóiról. Mintha felfedező utat tennék, amely annál inkább tele számomra szenzációkkal és izgalmakkal, mert ez az ismeretlen földrész véletlenül a saját szülőföldem.”

“Milyen valószínűtlen volt hogy akadjon valaki aki képet rajzol ennek a titkos mélységnek belső életéről! Illyés talán az egyetlen ember aki erre vállalkozhatott. A pusztát csak az ismerheti belülről aki maga is a puszta gyermeke. De ez az ismeret csak akkor válhat tudatossá, ha a puszta gyermeke kilép a pusztából, és fölébe emelkedik. S aki egyszer kilép a pusztából, az ritkán tart többé a pusztával közösséget. Az többnyire már szintén csak kivülről hajlandó nézni a pusztát. Kivéve, ha költő, akiben gyermekkorának párlata, önnön multjának lelke él.”

“Ilyen költő Illyés, ez tette képessé és hivatottá, hogy fölfedezze számunkra az ismeretlen emberfajt, a «puszták népét.»”

“Előttem ami ebben a felfedezésben a legmegrenditőbb és legmeglepőbb, az hogy a puszták népe cseléd. Ezt elméletileg talán tudhattuk is, de épen itt látszik meg, mennyire nem számit ilyen dolgokban az elméleti tudás. A puszta ugy lebeg fantáziánkban, mint az idillikus szabadság földje. S a «puszta fia» szinte szinonim avval hogy a «szabadság fia.» A szó maga idilli és regényes képzeteket idéz. Azt juttatja eszünkbe hogy «betyár.» Esetleg azt hogy «csikós.» Mindent, csak azt nem hogy «cseléd.» Petőfi nem gondol a csikósra, mint cselédre.”

“Pusztán születtem, a pusztán lakom,

Nincs födeles, kéményes hajlokom,

De van cserényem, van jó paripám:

Csikós vagyok az alföldi rónán.”

“De nemkevésbbé gőgös úr Petőfinél a pásztor vagy kisbéres. «Nem ül kevélyebben a huszár a lovon, Mint az a kisbéres a vendégoldalon.» Igaz, Kukorica Jancsi cseléd, de ő nem is pusztai, hanem falusi. S ő is hamar elrugja a cselédséget hogy mesebeli hőssé váljon. «Nem magyar aki szolga!» S most Illyés Gyula arra eszméltet hogy a puszták népe, a magyarság egyharmada és legmagyarabb harmada, a szabadság szimbolikus honának gyermeke, kivétel nélkül cseléd, azaz szolga.  Sőt majdnem rabszolga.”

“Rosszabb a jobbágynál, mert a jobbágynak telke volt, s bizonyos jogai voltak, szabadon költözhetett, vagy legalább lázadhatott vagy szökhetett! A puszta lakójának nincs egy talpalatnyi földje ahol megvethetné lábát, teljesen ki van szolgáltatva, a lázadás lehetetlen és szökni hova szökhetne? Teste-lelke, minden órája és teljes munkaereje a gazdáé akit nem is lát soha, a titokzatos földesuré, akinek legkisebb tisztje és helytartója is szabadon verheti gyermekét és elkivánhatja leányát. Nekem ez a legrettenetesebb abban a képben amit Illyés a puszták népének életéről rajzol: ez a kiszolgáltatottság. Amely apatikusan tűri a rosszat, s már előre belenyugszik mindenbe, az ősi szokás s a megélhetés kényszerénél fogva.”

“Elég szomoru persze a «pusztaiak és zsellérek» anyagi nyomora is. Illyés erre is rádöbbent könyvében, alig-ismert állapotokat tárva föl. De én még sokkal szörnyübbnek érzem az erkölcsi kilátástalanságot, amely tulajdonképen és definició szerint azonos a rabszolgasággal. Ez az osztály valóban a mélységben él, vigasztalan sorsára hagyva, a javulás legkisebb reménye, a panasztevés minden lehetősége nélkül. A parasztnak, a gyári munkásnak, még a napszámosnak is akad szószólója: a puszták népével senkisem törődik. Egyedül áll, egy láthatatlan hatalommal szemben, amely a feudálizmus tekintélyi rendjét a kapitalizmus nyerészkedő érzéketlenségével egyesíti. Reásulyosul az egész történelem, s minden haladás csak rosszabbítja sorsát. A patriárkális sugarak kialudtak, de a verseny és szabadság nem nyilt meg számára. A jobbágyság emancipációja őt nem emancipálta; a cigányok megmentéséről volt szó, de az övéről soha. «A divatlapok már a négerek sorsát könnyezik» mondja Illyés a szabadságharc koráról szólva, «de a pusztaiakat még mindig nem látják.» Ma sem látják. Hogy is láthatnák azt aminek nincs módja mutatnia magát, hogy is vehetnék észre ami meg sem mozdul?”

“Illyés cselekedete az hogy bevilágít ebbe a rettenetes mozdulatlanságba, mint aki reflektorfényt vetit a tengerfenék titkai közé. Ehhez költő kellett: a száraz statisztika vagy szociográfiai adatok sötétben hagynának. Mit jelent az hogy Magyarország népességének harmadrésze cseléd? Illyés megmutatja, mit jelent. Halálos valamit jelent: ugy érezzük magunkat, mintha valami idegen, exotikus és primitív néptörzs életét pillantottuk volna meg, pedig a legigazabb magyar fajta ez. Szikár, kiaszott fajta, de ha egyszer valami véletlen folytán kikerül a cselédsorból és tisztté lép elő, azonnal kitűnik hogy természettől inkább a testességre hajlik, s csak az életmód tette sovánnyá. És igy van ez szellemi tulajdonságaikkal is: a szellem époly sovány és kiéhezett. A magyarság egyharmada tenger alá került és elevenen el van temetve.”

“Lélekzetvisszafojtva, megmagyarázhatatlan szorongással és titkos bűntudattal figyeljük a reflektor fénykörében az ismeretlen lények mozgását, akik mégis testvéreink, az exotikus néptörzs életét s különös szertartásait, mely mégis a mi törzsünk. Az író semmitsem hallgat el, szinte nem marad kérdésünk mikor becsuktuk a könyvet, csak csodálkozásunk. Csodás művészet ez, amely elfelejteti hogy művészet: az egyszerü, kristálytiszta mondatokban maga az emberi tények gazdag sokasága beszél s szinte észrevétlenül vezet, míg egyszercsak fölszisszenünk a megdöbbenéstől, mert megértettük a lelket, a megérthetetlent. Csak a káromkodásról szóló lapra utalok vagy a béreslányokról irt fejezetre. Én meglehetősen megcsömörlöttem az irodalomtól, s mostanában mindjobban iszonyodom attól hogy irodalmi kritikát vagy méltatást irjak. De nem hallgathatom el a bámulatot amit Illyés irástudása kelt bennem: olyan ez mint az izmok ereje amely nélkül lehetetlen volna a cselekedet. Fiatal és nyugodt erő, szinte fölényes; s az egészséges erőnek ez a fölénye megérzik az egész könyv tónusán. Amit elbeszél, az néha a hires orosz irók legsötétebb mélységü témáival rokon. De ahogy elmondja, az csöppetsem orosz. Az teljesen magyar; idegességében is megtart valami nyugalmat s a kétségbeesésben is méltóságot és mértéket, sőt humort. Mélység és kedvesség van ebben a humorban, emberismeret és stilus, majdnem zene; annyira hogy Illyés prózáját minden igénytelensége mellett is egyenrangunak érezzük versével. Tökéletes epikai stil ez, egy nagy regény stilja. Aminthogy a könyvben egyáltalán egy nagy regény anyaga rejlik.”

“De ez mégsem regény.”