Ágtól Alsómocsolád légvonalban alig öt kilométer. Az egyformán aprócska falvak közül az előbbit a visszafordíthatatlannak látszó gettósodás, utóbbit a folyamatossá vált fejlesztés terhe nyomja. Kistérségi körkép a Dél-Dunántúlról, Tolna, Somogy és Baranya megye határáról.
“Egy dolgot felejtsen el: azt, hogy tipikus kistelepüléseket talál!” Ezzel indít útnak a baranyai hegyhát aprótelepüléseiről folytatott beszélge-tésünk végén Kovács Katalin, az MTA Regionális Kutató Központjának (RKK) kandidátusa. Az RKK Térségfejlesztési Kutatások Osztályának első embere szerint emiatt is volt nehéz a térség felzárkóztatási programjának a kidolgozása.
A leghátrányosabb hazai kistérségek 48-as rangsorában a 27 apró települést maga köré gyűjtő sásdi a sereghajtók egyike. A településszociológusok ezt egyrészt annak tulajdonítják, hogy akárcsak a régió jelentősebb városai (Komló, Dombóvár, Bonyhád), úgy a három és fél ezres Sásd sem képes a szükséges gazdasági és társadalmi szívóhatást a határain túl kifejteni. Másrészt viszont az is igaz, hogy a két tucatnál is több 500 fő alatti törpetelepülés domborza-tilag, fejlettségben és lakossági összetételben is más-más helyzetben van, így az egyébként is csak részben hasonló problémák megoldására eleve más pályát rajzol eléjük az élet. Már ha rajzol egyáltalán valamit. A déli területek mecseki vonásokkal bírnak, a nyugati részen a zselici erdők hatásai dominálnak, a Sásd környéki medencében és a keleti részeken földművelésre alkalmas, sík területek vannak. A két utóbbi között ráadásul ott van a Kisvaszartól Alsómocsoládig nyúló gettósodó helységek (ezek amúgy az egész heterogén kistérségre jellemzők) sora.
Az alsómocsoládi Rákóczi utca végén, egy domb tetején lakik Kovács Zoltán. Az apró, inas ember családja a falu tíz legszegényebbje közé tartozik. Az éppen fát aprító gazda az első szóra nyitja a kaput, de a házába csak a bejáraton túli első szobáig enged be. A meghatározhatatlan korú, agyonhasznált plédekkel és takarókkal magasított ágyon kínál hellyel, ő maga a bádogkályha mellé ül. Miközben a kissé dohos szobában beszélgetünk – ez a konyha, az előszoba és a szülők hálója is, úgy 12 négyzetméteren -, ő folyamatosan a tüzet rakja. Nem a ma hajnalban esett néhány centi hó miatt fűti fel a helyiséget: “Eljött a jányom a gyerekével, nem lehet, hogy megfázzon itten” – magyarázza, miközben akácfatuskót gyömöszöl a tüzelőnyílásba. Ennyit egyébként akkor tüzel majd, amikor a dombon átfújó fagyos szél délben is csontig hatol. Arról, hogy akkor, az “igazi télben” mi lesz velük, egy gyors sóhaj után sem köt az orromra semmit. Az udvari farakás a kamrába behordott fával együtt is legfeljebb három hétre elég, “szén meg semmi sincsen”. A feleség is megjelenik, bekapcsolódik a beszélgetésbe. “Mindig is háztartásbeli vót.” Kiderül, hogy az ötvennél is idősebbnek látszó családfő alig negyvenéves, s mostanáig csak hébe-hóba volt munkanélküli, minden munkát elvállalt. Nem iszik és nem dohányzik. 19 évnyi házasság alatt sem jutottak előbbre, és azt már ők is tudják, hogy ha eddig nem ment, eztán sem fog. Kovács most az eredeti szakmájához, a hentességhez hasonlító munkakörben dolgozik: a mágocsi baromfi-feldolgozóba jár havi 60 ezerért hetente négyszer napi 10 órát – úgy mondja – “hóhérkodni”. Házát 1988-ban vette 130 ezerért, és bár akkor még a téglagyárban dolgozott, s kicsivel többre is futotta, csak OTP-hitellel tudta elérni, hogy se anyjával, se anyósával ne kelljen tovább közösködnie. Aztán, ahogy jöttek a gyerekek, a feleségével úgy húzták egyre összébb a már az indulásnál is a húsukba vágó nadrágszíjat. Az asszony segélyt kap, de a családi pótlékokkal együtt is jelenleg 80 ezerből kell valahogy minden szükségest kiszorítani ötüknek. “Az utolsó két hét nehéz, mert kölcsönkérni nem lehet, kenyérnek meg mindig lennie kell itthon” – mondja az ember, de azt már a leülni az istenért se akaró felesége kezdi sorolni, hogy akkor mennyi is az annyi. A villanyszámla 2800 forint (“csak tévénk van és egy ócska hűtőnk, lámpát alig használunk”), a telefon 4300 (“hogy legalább a mentőt ki tudjam hívni”). Kovácsné cukros és a vérnyomása is magas, csak a nyugtatója további 1400 forintba kerül havonta. Még jó, hogy a húshoz a férfi munkája miatt olcsóbban jut hozzá, így jobb időkben akár 3-4 egész csirkét is megvehet egy hónapban. Ilyesmi többnyire nyáron fordul elő, amikor Kovácsnét az önkormányzat foglalkoztatja napi négy órában a konyhakertben vagy takarítónőként a diákszállón. Az idén emiatt néhány hónapig húszezerrel több jött össze, mint egyébként, és ebből olykor még fagyira is tellett a gyerekeknek. A szezon lezárultával azonban az asszony legfeljebb a komlói munkarehabilitációs központba mehetett el borítékot ragasztani. Néha golyóstollakat is összerakatnak velük, de már nem sokáig, mert a 210 emberből csak 80 maradhat végleg. Kovácsné szerint a helyeket “már rég lejátszották”.
A Rákóczi utcai dombtető házainak ritmusa – egy romos, egy nem, egy kerítéses, egy nem – érdektelenné válik, ha a Kovácsék házvégéből jól látható szomszédos halmot kezdjük vizslatni. A faluközpont innen nézve olyan, mint egy gyönyörű mese. Dicső László polgármester odaát, a két éve 50 millióból épített, a polgármesteri hivatalt is magában foglaló óriási faházban hosszasan magyarázza, hogy ők micsoda elméletet dogoztak ki a szegénység felszámolására. Hogy az egész családot ki kell robbantani ebből az állapotból, de az nem elég, ha csak valamennyit adnak, mert sokat kell. “Én, mint önkormányzat, például újítsam fel a házát, teremtsek neki átlagos emberi körülményeket, foglalkozzam a gyereke taníttatásával, és a feleségének is szerezzek állást, alkalmazzak rájuk külön családtámogatási rendszert, mert mindezzel végeredményben fel tudom hozni őket egy olyan szintre, amelynek fenntartásáért már küzdeni fognak.” Az elméletnek csak egy problémája van: a készpénzre váltásból a faluvezetésnek eddig valójában csak a klasszikus közmunkaprogramos helyi érzéstelenítésre futotta.
Alsómocsolád Dicső-korszaka a rendszerváltással kezdődött. Az egykori, AN2-essel repülő mezőgazdasági pilóta polgármesteri székben landolása messziről nézve csodás eredmények sokaságával járt már eddig is a 329 fős zsákfaluban. Tény, hogy Alsómocsolád évek óta egyik nyertes pályázatból a másikba esik, s emiatt a kistelepülési fejlődés lehetőségeinek gyakorta citált mintapéldánya. A példálózó regionális és kormányzati körök csak arról hallgatnak, hogy a kétségkívül kiváló pályázatmenedzselési csapatmunkát az aprófalu kiváltságos adottságai teszik lehetővé. A közigazgatási területen belülre eső Délhús-üzem, a Baranya Tégla Kft. és a sertéstelep ugyanis nemcsak munkahelyet ad a falunak (és a környéknek), de a költségvetésbe évi 25-30 millió forint iparűzési és 20 millió körüli építményadót is betesz. A pénz nagy részének utólagos beforgatása a többnyire nyertes pályázatok önrészébe persze zseniális, de azt nem árt tudnunk, hogy nemcsak a környék, hanem az egész ország kistelepüléseit nézve is ritka az alsómocsoládihoz hasonló biztos befizetői kör.
Jelenleg a faluban csak a több tízmillió forintos támogatású projektekből fut három SAPARD-os (egy 90 és két 60 milliós), két TRFC-s (Területi Regionális Fejlesztési Célelőirányzat) és egy összesen 112 millió forintos Széchenyi-terves. Ezenkívül számtalan fél- és egymillió forint közötti nyertes pályázatot is sikerrel menedzselnek. Az elmúlt három évben több mint 300 millió forint értékű pályázati pénz került a fejlesztésbe. Alsómocsolád mára a kiépített kapcsolatrendszereknek és a pályázási rutinnak köszönhetően több támogatást nyer, mint a rajta kívüli kistérség összesen. “Nem akarunk mi túlszárnyalni senkit” – védekezik a polgármester, de megemlíti, hogy mivel innen Szekszárd, Pécs és Kaposvár is ugyanakkora távolságra van, “a kicsit is okosabban gondolkodók” ide telepítenék az új régióközpontot. Dicsőt saját bevallása szerint nem érdeklik a “Bezzeg Mocsolád!” kezdetű szólamok, de azért biztos, ami biztos, felsorolja az utóbbi évek eredménylistájának fontosabb tételeit. A 80 százalékban PHARE-pénzekből épített multifunkcionális faluházon kívül szinte csak pályázati pénzekből épül és szerelkezik fel a 42 férőhelyes idősek otthona, nyertes pályázatból van a komplett Teleház program, a diákszálló bővítése és egyebek mellett szinte az összes szükséges infra-strukturális fejlesztés is. A megoldókulcs Dicső László szerint egy közmondás: aki nem tudja, hogy merre akar menni, annak nincs jó szél. “Csak meg kell tervezni a jobb és a bal láb lépésének egymásutániságát.” Ennek a főként Di-csőre háruló folyamatos lobbizás és kistérségi szerepvállalás (bővebben lásd: LEADER a baranyai hegyháton című keretes anyagunkat) mellett az is fontos része, hogy a hivatali dolgozók a munkaidő 20 százalékában végzik el a szükséges államigazgatási-önkormányzati feladatokat, utána minden energiát projektmenedzselésbe és pályázatírásba fektetnek. A multifunkcionális munkaerő kialakította az integrált lakossági szolgáltatások intézményi tereit: a postáskisasszony például a Teleház egyik vezetője is, és még a pénztárosi teendőket is ellátja. Ha a vezetésnek ennek hiányában akár csak Mágocsig is utaztatni kellene az embereket hasonló szolgáltatásért, az jóval több időbe és pénzbe kerülne. Alsómocsolád a néhány olyan kistelepülés egyike az országban, ahol – az előbbi példánál maradva – a lakos eldöntheti, hogy a mobilpostást várja meg, avagy fél négyig maga viszi a faluház postahivatalába a feladnivalóját. Ez utóbbit a mágocsi óvodákba járó gyerekekért induló falugondnok viszi el a mikrotérség központjába.
“A falunak tíz éven belül vége lesz, ha az elcigányosodás ilyen tempóban folytatódik” – ezt már Horváth Imre roma kisebbségi vezető mondja az Alsómocsoládtól kőhajításnyira lévő Kisvaszaron. Persze mondhatná ezt a két település közti Ágon és Gerényesen is bárki. A közigazgatási felosztás szerint ezek a gettósodó aprófalvak már nem a mágocsi mikrotérséghez tartoznak, de – a Kovácsékéhoz hasonló szegénységgel együtt is – a csillogó Alsómocsolád és az e falvak közötti óriási különbség ettől még elképeszti az ide érkezőt.
A 354 fős Kisvaszar az elszegényedési lejtő legalján lévő település. Két kocsmája is van, ám hiába csak 22 forint egy kisfröccs, 80 egy feles, sörből egy üvegnél többet csak a kiváltságosok engedhetnek meg maguknak. Az általános szokás inkább az a falu közepén álló Hubertus kocsmában (és a nagyobb, kéthelyiséges “cigánykocsmában” is), hogy a férfiak hetente néhány alkalommal, 100-120 forintból négy-öt fröccsöt iszogatnak órákig. A bor afféle “csutaszáros”, és a szőlővel nem rokonítható alapanyag másnap hascsikarást okoz. Hitelt szeszre egyik helyen sem adnak – élelemre viszont gyakran. A faluban nincs rendes munkahely, amióta a mecseki erdészet, mely az itteni telephelyért legfeljebb 300 ezer forintnyi vállalkozási adót fizetett, Sásdra vonult vissza. Ennek ellenére Kisvaszarra sokan költöznek, igaz, a legszegényebbek – többnyire Mágocsról és Komlóról. Vesznek olcsón egy-egy omladozó házat, bejelentkeznek a hivatalban, és várják a segélyt.
A falu az idén 67 milliós költségvetésből gazdálkodott, amit az óvoda 20 milliós működési költsége mellett a hat falu által közösen, Vásárosdombón fizetett jegyző és az iskola ugyancsak dombói működésének rájuk eső, többmilliós költségei tovább karcsúsítottak. Hivatalosan nyolcvanan kapnak rendszeres szociális segélyt. A faluban 223 beás cigány él, közülük 130 gyerek. A férfiak közül néhányan próbálnak valami munkát találni; tavasszal Nagyhajmásig is elmennek medvehagymát szedni, aztán a mezőgazdaságban “feketéznek”, ősszel pedig a közeli erdőkben szednek makkot, de onnan van számos család tüzelője is. A többség azonban már erre sem kapható. Kisvaszar folyamatosan “önhikis”, az idei évet talán sikerül “csak” 7,6 milliós mínusszal zárni.
A falu és a Rákóczi utca közepén két férfi diskurzusába dudálunk bele. Egyikük a Hubertus kocsmából jött, hóna alatt két kétliteres flakon, a másik éppen oda tartott, kezében hosszú nyelű balta. Néhány napja osztották a segélyt. Az utca házai vegyes képet mutatnak: a takarosnak mondható téglaépület éppúgy nem szúr szemet, mint a roskadozó, vakolatát rég elvesztett, hullámos tetejű szomszéd vályogház. A képhez még fűző és zokni nélkül, felnőtt cipőben grasszáló, csutkára vágott hajú gyerekek tartoznak, pizsamájukon lyukas kabát. Pedig a brutális nyomor csak egy jó kilométerrel feljebb, a templom mögött kezdődik.
A Vásárosdombóról ingázó Sot Imréné óvónő naponta szembesül azzal, hogy a gyerekek milyen rettenetes körülmények között élnek. Pedig a szülők próbálják csinosabban járatni a gyereket az oviba. “A kirándulástól az ünnepségekig mindent mi vállalunk, ingyenes az étkezés, és a fogkefétől a papír zsebkendőig mindent tőlünk kapnak a gyerekek. Legalább ilyenkor normális emberi körülmények között le-hessenek.” A néhány éve kéttermesre bővített óvodába most ötvenen járnak, 29 a helybéli, a többiek Ágról, Gerényesről és Tékesről valók. Nemritkán találnak tetves és/vagy rühes lurkót; a kezelésen túl a fürdetésről azonban szó sem lehet, mert az megsértené és pellengérre állítaná a szülőt. Ezért inkább megbeszélik, hogy jó lenne, ha az anyuka otthon végre megmosdatná a gyereket. A gettóban, ahol a házak előtt hanyagul, összevissza parkol néhány Zsiguli, és ahol a kutyafalkák együtt futkosnak le-fel a nemritkán télen is mezítlábas gyerekekkel, tengelyig ér a sár Az utca legvégén a szombat ellenére is dolgozik a markoló, az országban kilenc helyen indított telepfelszámolási program részeként Kisvaszaron ide is bevezetik a vizet. A munkagépeket Barcelona-trikós, amúgy pucér kisfiú fürkészi; amikor egymást túlkiabálva érkező négy toprongyos társától meghallja, hogy hajnalban “fentebb, a faluban” többen is disznót vágtak, elszalad.
A romatelep-felszámolási program önerő nélküli pályázat volt ugyan, de a tervezés azért így is elvitt másfél millió forintot. A projekt – Horváth fejből sorolja – 87 millió 576 ezer forintos költségvetésű, ebből jövő nyárra kilenc, sárból tapasztott vagy rommá lakott és szétázott vályogviskót bontanak el, s építenek helyettük könnyűszerkezetes házat. Ennek sem örül mindenki; még most sem nyugodtak meg a kedélyek amiatt, hogy a cigány önkormányzat vezetője mellett annak segítője is új házba költözhet jövőre. Miközben “ha bárhol máshol ilyen lenne ebben az országban”, legalább 25 házat eldózeroltak volna. Azt ugyan senki sem vitatja, hogy Orsós Lajosnak kilenc gyerekkel éppenséggel jár ez a segítség, de többen is dörmögnek, hogy a felesége, aki “saját maga találta ki, hogy tüdőembóliás”, a 120 négyzetméteres új házban is majd csak az ágyból nézi a világot. Erre mondja a kisebbségi vezető: “A cigány nálunk sokkal irigyebb, tartja a markát, hogy adjon az önkormányzat, és a nehéz fejével nem fogja fel, ha elutasítják.”
Kisvaszaron nyolc autót látunk, közülük csak egy nem valamely misztikusan régi évjáratú szovjet-olasz autócsoda. Ha lenne márka szerinti rangsor, az elsőség a Ladák és a Zsigulik közt dőlne el. Megfejthetetlen, hogy alkatrészre, benzinre és egyáltalán: a kocsira miből futja. A gerényesi főutcán olyan ház előtt is ott áll a Zsiga, amelynek utcafrontos fala csak azért nem omlott rá még teljesen a járdára, mert a tető sarkát acélrudakkal peckelték ki. Az egykori nappali ajtaját egyszerűen befalazták, amíg a ház össze nem dől, egy szobával kevesebben ugyan, de megy tovább az élet. A faluszéli Szabadság utcában épült házak többségének végében homokfal emelkedik, két ház egy-egy oldala is szinte egészében hiányzik. Az udvarra összehordott fém- és lomhalmaz meg a kiterített ruhák tanúsága szerint mégis laknak bennük.
A szomszédos Ágon és Gerényesen a második világháború előtt szinte kizárólag svábok éltek. Néhol még megmaradt valami a jellegzetes, esztergált faoszlopos tornácból, és egy-két tető sarkában, az ereszcsatornák találkozásánál még ott rozsdállnak a tollas végűre cakkozott bádogos remekművek. Az alig kétszáz lelkes Ágon csak a temetőkapu van kifogástalan állapotban. A svábok 1948-as kitelepítése, a kuláktalanítás, az alig egy emberöltővel ezelőtti körzetesítés éppúgy benne van a pusztulásban, mint a rendszerváltáskor összeomló pécsi építőipar, a komlói bánya agóniája, a háztájizós világ megszűnése. Az itt rekedt családok a hatvanas évek óta tudatosan arra törekszenek, hogy a gyerek, ha már iskolába elkerült a faluból, lehetőleg ne térjen vissza. Így Ág és Gerényes lakói lassan kicserélődtek a környéken korábban felszámolt, faluszéli romatelepekről a faluba költöző cigányokkal és a városokból jött “csórókkal”. A romák növekvő létszáma pedig generálta az egykor stabil paraszti életvitelt folytatók faluelhagyását.
A legtöbb ilyen településen az összefogásnak még az igényéről sem lehet érdemben beszélni – de az is igaz, hogy segítség kívülről sem érkezett. A sásdi kistérségben a cigánytelepek helyett komplett, szinte kizárólag Orsós és Kalányos családnevűekből álló cigányfalvak alakulnak ki. Ez a folyamat Ágon, Gerényesen, Tékesen és Kisvaszarban lényegében befejeződött.
A tanulmány a Magyar Narancsban, az “Az úgy othagyott Magyarország” sorozatban jelent meg.
Forrás: Magyar Narancs
Szóljon hozzá!