Magyarország - Szlovákia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2007-2013 Partnerséget ép ítünk Európai Unió
content top

Acsai N. Ferenc: A Mezőföld – A semmi kapuin dörömbölve

Először az egykor jól menő mezőgazdasági szövetkezetek, aztán a részben ezekre épült ipar, végül a lakosság ment tönkre az elmúlt húsz évben a Mezőföldön, az ország amúgy legjobban fejlődő, Közép-Dunántúl régiójának déli részén.

A munkanélküliség az országos átlag háromszorosa, a települések legnagyobb foglalkoztatója az önkormányzat, akik pedig máshol dolgoznak, azok napi 80-100 kilométert utaznak, hogy elérjék a műszakot valamelyik multinál Székesfehérváron vagy Dunaújvárosban. Két kistérség, a sárbogárdi és az enyingi húsz települése küzd ugyanazokkal a problémákkal, és vár a csodára.

A Sárbogárdi kistérség

Mezőszilas egyszerre mutatja, hogy milyen volt és milyen lett ez a vidék. A faluban csend és nyugalom, közhasznú munkások parkot építenek, az iskola udvarán ünnepség készülődik, az egyetlen nyitva lévő kocsmában három férfi fröccsözik. A faliújságon kiáltvány, egy magát sváb származásúnak mondó helyi lakos értekezése arról, hogy vajon ők – svábok – miért tudtak annyi megpróbáltatás után is beilleszkedni a magyar társadalomba, a cigányok és a zsidók pedig miért nem.

“A rendszerváltás után azt szenvedte meg ez a vidék, hogy az egyébként nagyon jól prosperáló mezőgazdasági szövetkezeteket a politika szétzúzta, kihúzva ezzel az emberek alól a munkahelyet, egzisztenciát, gazdasági hátteret – kezdi Magyar József polgármester. – Itt évszázadok óta abból éltek az emberek, hogy nagy volumenben mezőgazdasági terményeket termesztettek, gabonaféléket, cukorrépát. És aztán erre épült egy jelentősnek nevezhető nagyüzemi és kisüzemi állattenyésztés. Feldolgozó szektor viszont soha nem létesült, ami mindig is problémát okozott, hiszen a mezőgazdaság is egy lábon állt, csak termelt, a feldolgozáshoz, tároláshoz kötődő munkaerő-felhasználás nem volt meg.”

A szövetkezetek integrálták a háztáji termelést, bázisként funkcionáltak a települések életében. Fölszámolásuk után a részben szakképzetlen munkaerő nagyon nehezen tudott elhelyezkedni, akinek sikerült, az a fiatalabb nemzedékkel együtt a még meglévő ipari szektorban – a simontornyai bőrgyárban, a Videotonnál és a helyére költöző Mannesmann-nál – talált munkát, ám az ezredfordulóra ez a lehetőség is megszűnt. Az eluralkodó egyéni mezőgazdasági termelésnek pedig nem volt sem szakmai, sem technikai háttere, és idővel egy-két ember kezében koncentrálódott. Az aktív korúak manapság Fehérvárra, Dunaújvárosba, Veszprémbe járnak, hiszen ipari üzemek nem létesültek errefelé az elmúlt tíz évben.

A polgármester szerint “folyamatosan csökkenő, öregedő és szegényedő lakosság él a környéken. A mezőszilasi szövetkezet egy jó hírű, jól működő, nyereséges, 5-600 főt foglalkoztató és ugyanennyi nyugdíjast eltartó üzem volt. Ma az önkormányzat a legnagyobb foglalkoztató, és ez óriási probléma. Azok a fiatalok, akik a munkahely miatt elmennek, nem jönnek vissza. De próbáljuk azért itt tartani őket, most bővítjük az iskolát. Az utcán, a temetőkben rendet tartunk, legalább egyszer egy évben hazahívjuk az elszármazottakat egy közös ünneplésre. Az az igazság, hogy a rendszerváltás nevében nem kellett volna szétverni itt mindent, mert ezzel egy falusi életformát is tönkretettek. Alkothatunk mi stratégiákat, beszélhetünk akármiről, igazán jó megoldást nem találunk.”

A Sárbogárdi Többcélú Kistérségi Társulás irodavezetője, Tóth Ervin sem beszél vidámabb dolgokról: “Ez a térség csak visszafejlődött az elmúlt időszakban. A régió többi része elviszi az ide szánt pénzt is, és ilyen fekete foltok maradnak hátra. Ami végül ide kerül, abból felújítják a csatornákat, csinálnak egy új kutat, de még azt sem tudom mondani, hogy ezzel jelentősen emelnék az itt lakók komfortérzetét, mert egyik oldalról ugyan jó ez, de mégiscsak hozzá kell járulni, és nincs miből.”

Sárbogárd

13 ezer lakosával, vasúti csomópontjával a Mezőföld központja. A II. világháború óriási pusztítást végzett a településen, amely aztán a hatvanas évektől fejlődésnek indult; a lassú, de biztos gyarapodás éveit az 1990 utáni leépülés követte.

A rendszerváltás előtt nemcsak a mezőgazdaság, de az ipar is sokakat foglalkoztatott: a Videoton gyáregysége 2000 főnek adott munkát, kisipari üzemek működtek, de a honvédségi laktanya is számos biztos munkahelyet jelentett. Az ezredfordulóra fejeződött be az a folyamat, amelynek során mindez eltűnt; azóta a település is több száz fővel csökkent. “Amilyen projektek, programok készültek az elmúlt időszakban, e tendencián semmit nem változtattak. Ha nincs foglalkoztatás, nincs megélhetés, ami társadalmi feszültségekhez vezet. Összegyűlhetnek a polgármesterek a rendőrkapitánnyal, ezek a problémák akkor is fennmaradnak” – sorolja Tóth Ervin.

A változtatásra irányuló egyik kezdeményezésből sem lett semmi. Készült tanulmány a térség közlekedéspolitikai helyzetéről, készült külön egy gazdaságfejlesztésre és egy a volt laktanya helyén kijelölt ipari park hasznosítására. “Az ipari park jövőjén dolgozó kft. ügyvezetője fölvette ugyan a fizetését, bár egyetlenegy hasznosítás nem történt. Mindenki azt mondja, hogy ha megépül az M8-as, akkor fejlődésnek indul ez a vidék. Én azt mondom, ha megépül az M8-as, semmi sem fog történni. Hat-hét éve várunk hiába arra, hogy idetelepüljön egy nagyobb üzem” – panaszkodik az irodavezető, aki az egyetlen kitörési pontnak a hagyományos kisipar felélesztését, a turizmus és az erre épülő szolgáltatások beindítását látja. A továbblépéshez elengedhetetlen az is, teszi hozzá, hogy a fejlesztési pénzeket konkrétan erre a vidékre szánják. “És fejlesztéseken nem azt értem, hogy adjanak több pénzt, meg hogy évente ötször kimeszeljék a hivatalt” – jegyzi meg pikírten. És már mondja is, hogy a magára hagyatottság milyen társadalmi következményekkel is jár: “Ahogy sok szegény településen, erre is általános probléma a terményellopás, betörés. Ennek az alapja is a munkahelyhiány. Azok pedig, akiknek soha nem volt munkahelyük, vajon miből tudnak élni? Abból, hogy a másét elveszik. Ebből aztán, ahogy már említettem, óriási feszültség kerekedik, és erre a környékre ez nagyon rányomja bélyegét. Ezt tüneti kezeléssel nem lehet megoldani.”

A társulás tőle telhetően igyekszik az itt élőknek segíteni – szociális alapszolgáltatást nyújt, pedagógiai szakszolgálatot, orvosi ügyeletet és iskolabuszt tart fenn -, de a munkanélküliségen nem tud segíteni.

Sárbogárdtól 20, Mezőszilastól 5 kilométerre délre fekszik a megye utolsó települése, Igar. “‘sztől az emberek otthon üldögélnek. Ha van tévéjük, bekapcsolják és nézik. De inkább nem kapcsolják be, hogy ne kelljen villanyszámlát fizetni. Akkor csak üldögélnek, aztán beszélgetnek. Ha van kivel. Ha nincs, akkor egyedül üldögélnek” – jellemzi a mindennapokat egy középkorú férfi.

Igar Fejér megye legszegényebb települése. Munkalehetőség egyáltalán nincs a faluban, aki dolgozni szeretne, Székesfehérvárra vagy Dunaújvárosba indul, csakúgy, mint bárki ezen a vidéken. Az orvosi rendelőben a fiatalok igazolásra, egy idős hölgy oltásra vár, a bolt előtt negyvenes nő panaszkodik: “Öten vagyunk a családban, fejenként 16 ezer forintból élünk egy hónapban, pedig a férjem még dolgozik is.”

A kocsmáros szerint segélyből vagy nyugdíjból él az egész falu. Régen a szomszédos Simontornyára jártak dolgozni, de jó 15 éve ott is megszűntek a munkahelyek. “Még állami ünnepek sincsenek, legalábbis hét éve nem volt itt se március 15., se október 23., se falunap. Szüreti mulatság volt egy darabig, de már az sincs. Talán a falu öt százaléka jár el dolgozni, a többieket az állam tartja el” – fakad ki egy nő a templomnál. Ami tény: a falu lélekszáma évek óta csökken, iskola jó húsz éve nincs, Mezőszilasra járnak a gyerekek. Akinek van munkahelye, napi 3-4 órát utazik a nyolcórás műszak mellett, havi 70 ezerért.

Enying

A 7500 fős Enying, amelyről az átlag magyar legföljebb a Cozma-gyilkosság miatt hallott, bár csak 10 kilométerre van a Balatontól, ebből alig valamit profitál. Májustól októberig alkalmi munkahelyeket teremt ugyan a tó közelsége, de azon túl leginkább az óriási átmenő forgalom jelzi csak, hogy az ország egyik legvonzóbb turisztikai célpontja egy ugrásra található.

Az elszegényedés okait Tóth Dezső, Enying polgármestere ugyanabban látja, amiben Magyar József Mezőszilason: a rendszerváltás utáni ipari és mezőgazdasági struktúraváltásban. A Sárbogárdi kistérséghez hasonlóan az enyingiek nagy többsége is a mezőgazdaságból élt. Jó hírű tsz és állami gazdaság volt a városban, amik aztán széthullottak, az alacsonyan kvalifikált emberek kiestek a foglalkoztatásból. A városkában a kézműiparon kívül a Videoton volt még jelen kábelkonfekcionáló üzemegységével, amely a hetvenes évek végétől a kilencvenes évek elejéig virágzó korszakát élte. 1994-ben még új csarnokot is adtak át, ekkor 300 ember dolgozott itt két és három műszakban. 2004-ben a gyár bezárt, azóta üresen áll Enying külterületén, önálló szennyvízteleppel, bevezetett vízzel, villannyal. Voltak ugyan próbálkozások az értékesítésére, de a Videoton Holding tulajdonosaival nem sikerült megegyezni.

“Erről a vidékről óriási volt az ingázás – mondja a polgármester. – Fehérvár, Várpalota, Inota, Balatonfűzfő, Peremarton elnyelte ezeket az embereket, és megélhetést biztosított nekik. A hatvanas évek végén külön papírgyári járat volt Fűzfőre. Képzelje el, hogy a Mezőföldről vájártanulónak jelentkeztek akkoriban a gyerekek. A vegyipari szakközépiskolába alig lehetett bekerülni, hiszen a vegyipar kívánta a friss munkaerőt. Ez mind szinte egyszerre szűnt meg, amit egyszerűen nem lehetett feldolgozni. Ez az ország egyik legjobb cukorrépatermő területe, a búza és a kukorica mellett. ‘rült mennyiségű cukorrépát halmoztak fel a vasútállomásokon, amiket aztán Ercsibe szállítottak – amíg volt Ercsiben cukorgyár.”

A kilencvenes évek végén az országban az elsők között itt szüntettek meg vasúti szakaszt kihasználatlanság miatt, Tamási, Dombóvár irányában. A vonal bezárása után a teljes sínpályát felszedték. A vasút megszűnésével a szállítás a közútra terelődött, ami viszont tönkre is tette a 64-es főutat. Enyingen jelenleg annyi a munkalehetőség, amennyit a kereskedelem, a közoktatás, a közigazgatás és az egészségügy kínál.

Mindkét kistérség a rendszerváltás utáni legszegényebb időszakát éli – és egyelőre semmi jel nem utal arra, hogy ez az állapot máról holnapra megváltoznék a kiváló termőtalajjal és óriási szabad munkaerővel rendelkező Mezőföldön.

Majd a sztráda

A közép-dunántúli régió 1996 és 2008 között 37,6 milliárd forint támogatásban részesült. A húsz legtöbb támogatást kapott település között van Sárbogárd és Mezőszilas is, előbbi 600-800 millió, utóbbi 300-600 millió forint közötti összeggel. A sárbogárdi kistérségben a támogatások 212 projektet eredményeztek.

A sárbogárdi és az enyingi kistérség 1000 négyzetkilométeres területén 47 000 ember él. A vizsgált települések mindegyikében folyamatosan csökken a lakosság száma.

Sokan a két kistérség megmentőjeként tekintenek a leendő M8-as autópályára, amely Dél-Fejér megyén is keresztülmenne; az elképzelések szerint az infrastrukturális akadályok miatt a környéket eddig elkerülő nagy foglalkoztatók is lehetőséget látnak majd a Mezőföldben. Az M8-as tervezett 330 km-es teljes szakaszának eddig 3,3 százaléka, 10 km épült meg, az építkezés jelenleg szünetel.

A tanulmány a Magyar Narancsban, az “Az úgy othagyott Magyarország” sorozatban jelent meg.

Forrás: Magyar Narancs

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük