Magyarország - Szlovákia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2007-2013 Partnerséget ép ítünk Európai Unió
content top

Acsai N. Ferenc: A Kisteleki kistérség – Lenni és nem lenni

A rossz minőségű, agyagos, homokos talajú kistérség a hajtatott zöldség-, gyümölcs- és virágtermelés elindítója a hetvenes években, jól menő családi gazdaságok és tsz-ek jellemezték egészen a rendszerváltás utáni évekig. A szövetkezetek megszűnésével és a piacok kinyílásával egyre lejjebb csúszott és ma már egyike a dél-alföldi régió négy leghátrányosabb helyzetű kistérségének.

Az 1990-es évekig az ország vágottvirág-kínálatának 30-40 százaléka ebből a térségből származott. Egyetemet végzett szakemberek irányították a termelést, mintagazdaságok alakultak. Ma 30 kilométeres körzetben egyaránt találunk kilátástalan, elöregedett falut és fejlődő, logisztikai lehetőségeit kihasználni igyekvő kisvárost is.

Ha Budapest felől érkezünk, mielőtt elérnénk a kistérség központját és névadóját, Kisteleket, balra, az 5-ös főúttól mindössze 10 kilométerre fekszik Pusztaszer, “a honalapító magyar nemzet első törvényhozási közgyűlésének színhelye” – ahogy az enciklopédia írja. Ma 1500 fős, öregedő község iskolával, óvodával és akkora kocsmával, mint egy templom. Vele szemben a takaros hivatal, meszsziről megismerni, elüt a többi háztól. Máté Gábor polgármester a vidéken megszokott mondatokkal kezdi: “A ’70-80-as években nagyon jól működő tsz üzemelt itt. Kiszolgálta a lakosságot, és a háztáji földek beművelését is segítette. Az itt lakók az éves keresetüknél még nagyobb összeget ki tudtak gazdálkodni néhány hold föld művelésével. Huszonkét éve, mikor idejöttem, nagyon jó állapotban lévő falu volt Pusztaszer, a szemem láttára indult el a pusztulás.”

Az emberek, akiknek ’90-ig a tsz adott munkát, dolgozni ugyan megtanultak, de az önálló gazdálkodást már nem. Vagy bele sem kezdtek az önálló tevékenységbe, vagy nem jártak sikerrel. A támogatásokból néhányan megteremtették a jövőjüket, de a földek nagy része máig kihasználatlan maradt. “Öntözés nélkül ezen a homokos vidéken nem lehet eredményesen gazdálkodni, viszont a gazdák ezt az öntözőrendszert önmaguk nem tudják kialakítani, az összefogási készség pedig nincs meg” – jegyzi hozzá a polgármester. Amúgy még ma is vannak olyan földek, amik nem kerültek magánkézbe a privatizáció idején; ottjártunk előtt pár nappal is tartottak földsorsolást, amibe az “ügyvédi maffiák azért beletették a kezüket” – ahogyan Máté Gábor fogalmaz.

Bár a település nem hasonlítható egy borsodi vagy nyírségi szegény faluhoz, a kistérségen belül Pusztaszer van a legnehezebb helyzetben. Itt van a legkevesebb munkalehetőség, a legkevesebb vállalkozó, és az eddigi infrastrukturális hiányosságok miatt a lakosság képzettebb része nem maradt meg nemhogy a faluban, de a környéken sem.

“Tavaly év végén egy hatvanéves terv valósult meg, elkészült a Pusztaszert “pusztaszerrel összekötő 5 km-es út, ami, ha jól tudom, már 1948-ban be volt tervezve” – sorolja az apró örömöket a polgármester, hozzátéve, hogy ehhez kapcsolódva egy belterületi utat is felújítottak, sőt belülről még az óvodát is.

A község egyedülálló, más országok természetfotósai által is látogatott madárrezervátummal rendelkezik, aminek viszont a lényege épp az, hogy a tömegek elől elzárt – így ha valaki a turizmust erőltetné, nem fog sikerrel járni.

“Az, hogy itt komolyabb üzem megtelepüljön, hiú ábránd. Nem munkahelyeket kell teremteni, hanem piacot kell találni bizonyos termékeknek, és utána azt kell termelni. Amit mi termelni tudnánk, a mai viszonyok között nem támogatott, ugyanis nem figyelünk arra, hogy a magyar termék legalább itthon eladható legyen. Ebből adódik a kistelepülések egyik legfőbb gondja” – véli a polgármester.

Kisteleken nyoma nincs a Pusztaszeren tapasztalt nihilnek: nyüzsgő kisvárosba érünk, amin keresztülmegy az 5-ös főút és a Budapest-Szeged-vasútvonal, mellette halad az M5-ös autópálya. A valamivel több mint hétezer lakosú település útjai rendezettek, sok a frissen épült vagy felújított épület. A város bölcsődét, óvodát, két általános iskolát, gimnáziumot és művészeti iskolát, szakorvosi és háziorvosi rendelőt, mentőállomást tart fenn, sportklubján belül 11 szakosztály működik, fürdőjében termálvíz folyik, a városközpont kamerákkal felszerelt. A jelenlegi hivatallal szemben épül az új központ – kicsit meg is zavarodunk, hogy biztos az egyik leghátrányosabb kistérség központjában vagyunk-e. Ezt csak fokozza Nagy Sándor polgármester kollégáitól elütő optimizmusa és magabiztossága. “A ’90-es évek elejéig a munkanélküliség egyáltalán nem volt itt jellemző. A liberalizált piacon viszont a magyar érdek egyre inkább nem jelent meg, az energiák árai emelkedtek, sorban kezdtek tönkremenni vagy visszahúzódni a jól menő kertészetek, gazdaságok. Mindezek mellett a dolgokat mi is elrontottuk azzal, hogy elkezdtünk segélyeket, munkanélküli-járadékot adni, és voltak, akik ezt a kettősséget kihasználva felvették a segélyt, és közben feketén dolgoztak. Ez fokozatosan rontotta el a munkához való viszonyt, kialakult az a 10 százalékos munkanélküliség, ami ma is jellemző.”

A közeli Szeged “elszívta” a fiatalokat és a munkaképeseket. Mindez mára “megfordulóban van” – mondja a harmadik ciklusát töltő polgármester, aki a település és a térség fejlesztésére tizennyolc egyetemet végzett fiatalt foglalkoztat: elsősorban pályázatokat írnak, hárman pedig “kifejezetten csak a gazdaság szereplőivel foglalkoznak”. Az önkormányzat az elmúlt időszakban a költségvetés 40 százalékát fordította fejlesztésre, rengeteg pályázatot ad be, és az összköltségvetéshez képest még legalább ugyanannyi vissza nem térítendő támogatást tud a környékre hozni. “Fideszes polgármesterként dolgozom, és nyilvánvaló az ellenzéki szerepkörből, hogy a nagy számok törvénye az egyik nagyon fontos szempont. A sok beadás miatt tudunk is forrást szerezni. Mindent elkövetünk, hogy a térség vállalkozói végezzék el mindazt a munkát, amit megpróbálunk idehozni. Tájékoztatjuk őket, hogy az előttük álló időszakban mi az a várható beruházás, amit a település meg akar csinálni, és hozzá azt a fajta partnerséget kérem, hogy még ha kicsi árréssel is, de vegyenek részt a közbeszerzésekben, adjanak be ajánlatot, a kisebbek hozzanak létre konzorciumokat.” Kistelek az elmúlt egy évben 80 GOP-os (Gazdaságfejlesztési Operatív Program) pályázatot nyert el.

Nagy Sándor hangsúlyozza, hogy van kitörési lehetőség, és nem akar arról beszélni, hogy az uniós források egyébként helyesen vannak-e felhasználva, vagy hogy a körbetartozások miatt a vállalkozókért mit tehet az önkormányzat.

“Ha ez a pálya, akkor most ez a pálya, ebben kell megélni. Szidhatnék bárkit, de a települések nagyon sokszor ölbe tett kézzel várják, hogy miért nem segít a kormány, mért nem így, mért nem úgy. Tudnék panaszkodni, iszonyúan meghúzták a gatyamadzagunkat, de ettől még működtetnünk kell az egészségügyet vagy az iskolát.”

Számottevő cigányság csak a kistérség szélén fekvő Bakson van, három településen egyáltalán nem élnek romák, és a maradék kettőben sem ez a központi téma. A polgármester szerint az igazi kérdés a fiatalok helyben tartása, illetve visszahívása: “Munkahely és pénz, erről szól a történet. Ha meg tudjuk teremteni, működik, ha nem, akkor a semmire nem lehet itt tartani senkit.”

Balástya a következő település Szeged felé, amely a balástyai rémen kívül arról híres, hogy határában, az alföldi tanyavilág közepén egy hindu templom áll. A falu kocsmájában nincs sok vendég, de akik ott töltik a délelőttöt, annál közlékenyebbek. “Ennél rosszabb már nem lehet. Itt nem törődnek azzal, hogy valakinek van-e munkája, vagy nincs, él-e vagy nem. Nem számít. Rendes ember a kisteleki polgármester is, a balástyai is, de itt nagyon rossz a helyzet” – kezdi egy ötvenes férfi (Gyula), ám mielőtt folytatná, már egy másik (Tibi) próbálja elmagyarázni a helyzetet. “Ötvenezer forintom van egy hónapra, abból 30 ezer a rezsi. Ács vagyok, de ha bemondom a vállalkozónak a 450-es órabért, amiért dolgoznék, azt mondja, hogy akkor hív románt, akik idejönnek húgyér’-szarér’ dolgozni, leverik az árakat, a magyar ember meg elmehet a picsába. Egyszer mentem be egy gyorssegélyért az önkormányzathoz, mert kiküldtek egy 130 ezres villanyszámlát, hogy segítsenek. Segítettek, azt mondták, forduljak máshova.”

Tibi szerint egyformán tehetnek az előző kormányok arról, hogy ide jutott az ország és a vidék: “Egyet már megtanultam, a kutya marad, csak láncot cserélnek. Egyik se tud jobbat, se az Orbán, se ezek. Együtt baszták tönkre az egészet.” Egy közben az asztalhoz csatlakozó 35 körüli nő azt mondja: “Majd a Jobbik.”

Az alvállalkozókról, körbetartozásokról beszélnek, meg arról, hogy mindkét férfit jól lehúzták, amikor elmentek Balástyáról Győr mellé, hogy az M1-es melletti kábelfektetésnél dolgozzanak. Perelni sem tudtak, mert feketén ment az egész.

Kicsivel odébb, a hivatalban Újvári László polgármester bizakodó, bár oka nincs rá. “Azt reméljük, hogy a jövő kormánya figyelembe veszi azt, hogy Magyarország tízmillió állampolgárából nyolcmillió vidéken lakik, hogy vannak olyan kistelepülések, mint mi, és nem az lesz a trendi, hogy még inkább centralizálunk, még inkább összevonunk. Mi, vidékiek szeretnénk egyenrangú magyar állampolgárok lenni.”

A 3500 lakosú Balástya átmenet Pusztaszer és Kistelek között: utóbbi felől nézve pusztul, előbbi felől nézve megpróbál talpon maradni. 1990-1993 között mindhárom addig működő, 4-500 családot eltartó tsz-t felszámolták. Aki akarta, meg tudta szerezni a tanyájához tartozó földeket; beindultak az őstermelő családi gazdaságok, amikhez 2000 körül fejlesztő-programok is kapcsolódtak. Gépeket vásároltak, új technológiát vezettek be, épületeket újítottak fel abban bízva, hogy ha hatékonyabban termelnek, esetleg elérnek külföldi piacokat is.

“Ehhez indultak annak idején a tészek (termelői értékesítő szervezetek – A. N. F.). Az óriási költségnövekedésnek, a piacok beszűkülésének és a tészek tönkremenésének köszönhetően most ezek a gazdaságok a létükért küzdenek. Jó néhányan ősszel, a gazdasági év végén alig tudják kifizetni a költségeiket, és fogalmuk sincs, hogy viszik végig a telet, és hogyan indulnak be tavasszal” – mondja a polgármester.

Balástyát, csakúgy, mint Kisteleket, átszeli az 5-ös és a vasút, saját lehajtója is van az autópályáról. A pálya környéki területet próbálják gazdasági övezetté fejleszteni, hátha valaki fantáziát lát a Szegedtől mindössze 25 kilométerre fekvő községben. Újvári tudja: ahhoz, hogy ez egyáltalán elinduljon, oda kell vinni a vizet, a gázt, az áramot, meg kell oldani a szennyvíz-elvezetést. Mindezt pályázatok segítségével próbálnák megvalósítani, de ezt “nagyon nehéz úgy, hogy az NFÜ-től (Nemzeti Fejlesztési Ügynökség – A. N. F.) hónapok alatt sem kapunk választ a kérdéseinkre. Elvileg tehát elindultak olyan programok, amikkel ezeket a térségeket fel tudnánk zárkóztatni, de a gyakorlatban az önkormányzatok a forrásokhoz nem tudnak hozzájutni.”

A polgármester végül egy mondatban fogalmazza meg azt, ami a legtöbb itt élő kívánsága: “ezt a vidéket nem lehet másképp a bajból kihúzni, csak úgy, hogy a mezőgazdaság megkapja azt, ami jár neki. Akkor nem akarnak elvándorolni, nem azt nézik, melyik multihoz mehetnek éhbérért kopogtatni, hogy legalább a számláikat kifizessék.”

A tanulmány a Magyar Narancsban, az “Az úgy othagyott Magyarország” sorozatban jelent meg.

Forrás: Magyar Narancs

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük